A hőstressz fogalmát meghatározni viszonylag nehéz, hiszen az egyedi különbségek (nem minden tehén reagál egyformán ugyanarra a klimatikus változásra) mellett helyi különbségek (ugyanazt a klimatikus változást eltérő technológia esetén különbözően reagálják le a tehenek) is előfordulnak. Általánosságban véve akkor beszélhetünk hőstresszről, ha a környezeti hőmérséklet meghaladja azt az értéket, amelyet a tehén szervezete még kompenzálni képes. A szarvasmarhák számára az ideális környezeti hőmérséklet a -5şC és +10şC közötti tartományban mozog. Mivel a szarvasmarháknak sajátságos a hőszabályozási mechanizmusuk (a bendőfermentáció során keletkező hőt használják fel a test fűtésére), ezért ebben a tartományban nem kell külön energiát fordítani a plusz hőtermelésre, ugyanakkor a többlet hőmennyiségtől könnyen meg tudnak szabadulni. A komfortzóna tartományán kívül eső hőmérséklet a termelés csökkenését okozza: az alacsony külső hőmérséklet esetén a takarmányadag energiatartalmának nagyobb része fordítódik hőtermelésre, míg magas külső hőmérséklet esetén a felesleges hőmennyiség leadása okoz többlet energiafelhasználást, valamint a szervezet csökkenti a hőtermelés mértékét is.
 
 
A hőtermelés csökkentését a tehén alacsonyabb takarmányfelvétellel, vagy csökkent emésztéssel éri el. Abban az esetben, ha a hőmérsékletemelkedést a tehén nem tudja már tovább kompenzálni, akkor ún. hőstresszes állapotról beszélünk. Ez az állapot általában 25şC felett következik be. A hőstresszes állapot kifejezésére a hőmérséklet-páratartalom index (HPI) szolgál. 70 alatti HPI értéknél nem valószínűsíthető a hőstressz kialakulása, 70 és 85 között gyenge-közepes hőstresszről, míg 85 és 100 közötti értéknél erős hőstresszes hatásról beszélhetünk. A 100 feletti értéket a szarvasmarha csak nagyon minimális ideig képes elviselni, így ez könnyen okozhat végzetes helyzetet is.

A szervezet a megnövekedett környezeti hőmérsékletre történő reakciója attól függ, hogy milyen mértékben változik a külső hőmérséklet. Gyenge-közepes hatás esetén (25 şC - 30 şC között) csökken a tejtermelés, mivel a hőleadás fokozódása miatt fokozódik a légzés és a pulzusszám. Mindkét élettani folyamat energiaigényes, így az itt felhasznált energiamennyiség a tejtermelésre fordítható energiamennyiséget csökkenti. A napi tejmennyiség-csökkenés elérheti a 15-20%-ot is. Erős hatás esetén a tehenek nyitott szájjal lihegnek, az étvágy és a kérődzés drasztikusan visszaesik, a trágya sok emésztetlen maradékot tartalmaz.
 
A tejtermelés csökkenése elérheti a 25-50%-ot is, a tehenek testhőmérséklete a lázas tartományba emelkedik (>39 şC). Az állatok nem fekszenek, hanem az itatónál csoportosulva egymást locsolják, illetve keresik azokat a helyeket, ahol a testüket hűteni tudják (Jones et.al., 1999). A szárazanyag-felvétel csökkenésével párhuzamosan a vízfogyasztás emelkedik: a normális napi 60-65liter vízfelvétellel szemben 120-150 liter vizet is elfogyaszthatnak a tehenek. Persze, csak ha van rá módjuk…

Ezen adatok alapján a hőstressz élettanilag és gazdaságilag is hátrányos hatásait valamilyen módon csökkenteni szükséges. Cél a mikroklíma közelítése a komfortzónához, a minél magasabb takarmányfelvétel és emésztési hatásfok elérése. A hőstressz káros hatásait csökkentő változtatásokat alapvetően három csoportba soroljuk:
  1. Tartástechnológiai változtatások
  2. Takarmányadagok változtatása
  3. Munkaszervezés változtatása
Költségek szempontjából a legnagyobb befektetést a tartástechnológiai beruházások jelentik, ugyanakkor a legtöbb eredményt is ezen a területen lehet realizálni. A takarmányadagok megváltoztatása szintén eredményes lehet – ráadásul nagyságrendekkel kisebb költségen -, ugyanakkor érdemes szem előtt tartani, hogy ezek a módosítások nem elsősorban a hőstressz mérséklését, hanem a káros hatások csökkentését hivatottak szolgálni. A munkaszervezés megváltoztatása gyakorlatilag nem kerül többletköltségbe, ugyanakkor számottevő eredményt hozhat.

A tartástechnológia megváltoztatásakor minden esetben a munkaerő takarékosság mellett a megfelelő tehénkomfortot kell szem előtt tartani. A megfelelő belső környezet alapja a folyamatos légcsere, amelyet vagy „kémény-szellőzés” hatással (függőleges irányú), vagy „alagút-szellőzés” hatással (vízszintes irányú) tudunk elérni. A nyári meleg tompítására az istállók minél jobb hatásfokú természetes és mesterséges szellőzését kell biztosítani. Ebből a szempontból a legelőnyösebbek a nagy belmagassággal és nyitott oldalfalakkal rendelkező nagy légterű könnyűszerkezetes istállók, az ún. holland-típusú istállók.
 
Ezeknél a típusoknál a levegő szabad mozgása azonban csak akkor kielégítő, ha az elegendő beáramló levegőmennyiség (minimum 4méter magas nyitott oldalfal, az uralkodó szélirányra merőlegesen, a legközelebbi szélfogó épülettől legalább olyan távolságra, mint az épület szélessége) az épületben felmelegedve a nyitott gerincen távozni tud. Régebbi épületek esetében – ha nagyobb mérvű átépítésre nincs lehetőség – is ezt az elvet célszerű követni. Az oldalfal lebontása csak akkor okozz nagyobb légmozgást, ha a beáramló levegő az istállóból ki is tud jutni, ezért a tetőgerincet is meg kell nyitni, vagy még jobb, ha eltolt tetővé változtatjuk. Hullámpala-fedés esetén – különösen, ha kicsi a belmagasság – célszerű a tetőt fehérre festeni, mert így jobban visszaveri a nap sugarait.
 
Több helyen eredményesen alkalmazzák a tető időszakos locsolását is, amely hőt von el, így a belső térben több şC-kal is csökkenthető a hőmérséklet. Alacsony légterű istállóban az „alagút-szellőzés” elve miatt nem előnyös, ha minden oldal teljesen nyitott, mert a levegő így csak megszorul a kis belmagasság eredményeként. Ilyen esetekben a legcélszerűbb, ha a szélirány felőli és az azzal ellentétes oldal van csak nyitva, de ott minden… Jó megoldás lehet a tető hőszigetelése is, bár ez a légtér nagyságát, így a légcserét nem befolyásolja.
 
Nyitott területeken a tűző naptól árnyékolás a legfontosabb olyan mértékben, hogy az a légmozgást ne akadályozza. Árnyékolásra véleményem szerint a legjobb megoldás a rasel háló, amely - amellett, hogy költségtakarékosabb – gyakorlatilag nem gátolja a légmozgást. Ennek felhelyezésekor azt kell csupán figyelembe venni, hogy lehetőség szerint egész nap árnyékot adjon. Kiemelten fontos a hálós árnyékolás a borjúnevelő ketrecek felett, a nyitott jászlak felett, valamint a fejőház elővárói részén. Nem ajánlott viszont a karámok lefedése, mivel így a tehenek inkább itt tartózkodnak majd, mintsem az épületben, ahol a takarmány található.

Abban az esetben, ha az árnyékolás nem hoz elegendő eredményt, akkor szóba jöhet a mesterséges szellőzés is. Erre a célra a leginkább alkalmasak az alacsony fordulatszámú, de nagy átmérőjű ventillátorok, lehetőség szerint párásítóval szerelve. A testhőmérséklet csökkenése szempontjából a leghatékonyabb eljárás a 3m/s légsebesség melletti 18l/m2 párásítás 5 percenként 1 percre bekapcsolva (dr. Bak J.,2004). Ez az eljárás akár 1şC-kal is csökkentheti a testhőmérsékletet a ventilláció és párásítás nélküli állapothoz képest. Magasabb légáram nem javasolt, mert huzatot okoz, márpedig a tehén nem szereti a huzatot. Alacsonyabb légáram esetén a légcsere nem lesz kielégítő. Permetezés esetén fontos a kijuttatott mennyiség és a kijuttatási program is. Kicsi mennyiség és ritka permetezés esetén a nedvesítés semmit sem ér, nagy dózis és túl sűrű permetezés esetén pedig elázhat az alom, így nő a tőgybetegségek kialakulásának kockázata. A permetezők akkor vannak helyesen beállítva, ha a teheneknek csak a hátuk lesz nedves, az oldaluk, és különösképpen a tőgyük nem. A ventillátorokat úgy kell elhelyezni, hogy két ventilátor között a távolság ne legyen nagyobb az átmérőjük tízszeresénél.
 
A permetező fúvókák különállóan is beépíthetőek min. 3,0 méter magasságban, de a legcélszerűbb, ha a ventillátorokra vannak ráépítve. Így a permetező egyfajta ködképzőként működik, benedvesítve a tehén szőrét. A permetezés megszűnte után a ventillátorok kicserélik a párás levegőt száraz levegőre, így a tehén felületéről elpárolgó nedvesség hőt von el, ezáltal hűtve a tehén szervezetét. A ventilláció és árnyékolás nélküli permetezés semmit sem ér, sőt a páratartalom emelésével egyfajta fülledtségérzést okoz, így végső soron ellenkező hatást vált ki, mint amiért alkalmazzuk…
 
A ventillációval egybekötött nedvesítést oda célszerű beépíteni, ahol szeretnénk, hogy a tehenek több időt töltsenek. Ezek a helyek elsősorban az etetőút és az itatók környéke. A pihenőtereknél a nedvesítés nélküli ventilláció inkább célravezetőbb, mivel jobban megőrzi az alom tisztaságát és szárazságát. A zsúfoltság szempontjából kritikus terület a fejházi elő és utóváró területek. A fejőház kijárati részéhez felszerelt párásító berendezést érdemes egy olyan adagolóberendezéssel is felszerelni, amellyel időszakosan folyékony légyirtó anyagot is ki lehet juttatni. A légyirtás különösen fontos, mivel a legyek zavarják az állatokat, akik emiatt nem tudnak megfelelően pihenni, emellett a melegérzést is fokozzák.
 
Rabi Zsolt
SANO