A vadon élő állatokkal gazdálkodó vadgazda a vaddal próbál eredményes gazdálkodást folytatni, mégpedig abban a környezetben, amiben a mező- és az erdőgazdálkodó tevékenykedik. Ez teremti meg a vadászok-vadgazdálkodók ellentétének alapproblémáját, amit meg kell oldani.
A tavaszi vetésű kultúrnövények kellően nagy zöldfelületet fognak adni, a kalászos gabonák szemérlelés időszakában lesznek, a gyümölcsösökben, a szőlőkben intenzív lesz a vegetáció, az erdészeti telepítésekben, felújításokban is érzékeny fenológiában lesznek a fás-szárú kultúrák. Ezeken a területeken a vadon élő állatok a táplálkozásukkal, a napi ritmusukkal a taposásukkal-törésükkel, szinte minden esetben kárt okoznak a gazdálkodóknak.
Ezek a vadkárok nemcsak a vetéstől, a palántázástól, az ültetéstől, a telepítéstől jelentkezhetnek, hanem egész évben. A károkozás mértéke igen széles skálán mozog, mivel szerencsés esetben olyan alacsony mértékű a vadon élő állatok jelenléte miatt a károkozás, hogy szinte észre sem veszik a gazdálkodók a vad jelenlétét. Vannak azonban olyan esetek is, amikor 100 százalékos az okozott kár, mivel a kultúrnövény teljes elpusztítását okozták a vadon élő állatok. Sajnos nagy nyilvánosságot az ilyen nagy káreseménnyel járó élethelyzetek szoktak kapni, holott a vadon élő állatok által okozott kár napi szinten jelen van a gazdálkodásban, ami folyamatos feszültségeket okoz, és a mai napig megoldandó feladat, minden közreműködő fél számára.
Általánosságban azért elmondható, hogy a vegetációs időszakban szoktak napirendre kerülni a vadon élő állatok által okozott károk. Ami azonban biztosan kijelenthető, hogy a vadkárnál is igaz az örök érvényű aranyszabály, miszerint itt is a megelőzésre kell fektetni a hangsúlyt Tehát, tennünk kell a vadkár megakadályozásában, megelőzésében, annak érdekében, hogy mindkét félnek, sőt mindhárom félnek (a vadnak is) elviselhető, élhető környezetet teremt. Ehhez a munkához azonban nemcsak a vadászatra jogosultnak kell megfeszített munkát végezni, hanem a földhasználó, az erdőgazdálkodó is köteles közreműködni a vadkárok, valamint a vadban okozott károk megelőzésében, a károk enyhítésében.
A közös cél elérése érdekében a felek közötti jó viszony megteremtése elengedhetetlen, a közös cél kitűzése, megismerése, elfogadása nélkül remény sincsen a közös munkára. Tehát az első, amit minden félnek el kellene fogadni, hogy a vadkárelhárítás mindkét fél kötelező feladata.
A vadállomány által okozott károk elhárítására, megelőzésére, illetve mérséklésére sok módszer áll rendelkezésünkre. A védekezési lehetőségeket a védekezés módja szerint csoportosítva beszélhetünk biológiai, vegyi és mechanikai módokról. A legcélravezetőbb, amikor mindhárom módszert együttesen, egy rendszerben alkalmazzuk, tehát az úgynevezett komplex védekezést vetjük be, ahol az elsődleges feladat a károk megelőzése.
A biológiai védekezés módszere, amikor a vadat a veszélyeztetett területekről megpróbáljuk elszoktatni, elvonni. Ebben segítségünkre lesz a mechanikai és kémiai (vegyszeres) védekezés. A mechanikai vadkárelhárítás eszközei, módszerei az utóbbi években sokat fejlődtek, illetve az alkalmazások sokkal elérhetőbbek, könnyebbek, nem utolsó sorban a költségek is alacsonyabbak, ami jelentős befolyásoló tényező.
Az utóbbi években sokat fejlődtek a vadon élő állatoktól védő kerítések, villanypásztorok, rémzsinórok, a különböző ismétlődő hanghatású, a fény, a rezgés és kisugárzás elvén működő vadriasztók (bár ezekhez a vad könnyen és gyorsan hozzászokik, így a folytonos változtatás, újítás szükséges a riasztó hatás fenntartása érdekében).
Természetesen el kell ismerni, hogy nem lehet cél mindent bekeríteni, körbekeríteni, mivel a vad mozgását nem tudjuk a természetes környezetében ilyen szinten korlátozni, mivel az ilyen átjárhatatlan kerítések, villanypásztorok fenntartása hatalmas költségekkel jár (hol térül ez meg?). Továbbá aki már látott gímszarvast átszökkeni több méter magas kerítés vagy villanypásztor felett, vaddisznót bomba-biztosnak vélt kerítésen átmenni, villanypásztor előtt már méterekkel visítva szaladni, majd visítva átrohanni azon, az tudja, hogy ezek a módszerek önmagukban nem tudják megoldani a feladatot.
A vad rágása, hántása, dörzsölése vagy törése ellen védőpapírból, fémből, drótból vagy műanyagból készülő eszközök sem jelentenek teljes védelmet a vad ellen, illetve mindent nem lehet ezekkel sem ellátni. Azokon a területeken ahol értékesebb fák, illetve facsemeték egyedi védelmére szükség van, ott időlegesen a leginkább veszélyeztetett időszakban jelenthet segítséget a gazdálkodónak.
A vad riasztásában lényegesen kevesebb élő-munkaigénnyel rendelkeznek a kémiai vagy vegyi védekezések. Ezen módszerek alkalmazásakor a védendő növényre és/vagy annak környezetébe ki kell permeteznünk, vagy rá kennünk az adott vadriasztó készítményt. Nagy területteljesítménnyel rendelkezik ez a módszer, illetve a vadriasztóval nem kell minden védendő növényt egyesével kezelni.
Léteznek olyan eszközök, amik át vannak itatva a vadriasztó szerrel, és így kell kihelyezni az átitatott rongyokat, vagy a kihelyezhető zacskókat, így a „körbekerített” területtől riasztjuk el azokat a vadakat, amelyek kárt okozhatnak a védendő kultúrnövényben. Ezen riasztószerekkel szembeni legfontosabb elvárás és követelmény, hogy az alkalmazott vegyszerek riasztó hatásukat az alkalmazás helyén minél huzamosabb ideig az időjárás behatásaival szemben is megbízhatóan megőrizzék. Ma már egyre jobb készítmények állnak rendelkezésünkre.
A vadon élő állatok károkozása nem egyforma, nem minden kultúrát érint, és nem egyszerre jelentkeznek a károkozások.
A vaddisznó mindenevő, így minden kultúrnövény veszélyben van, de a napi mozgása során a taposással, töréssel, túrással is nagy károkat tud okozni. A vaddisznók elleni védekezésre ma már számos kémiai-mechanikai módszer, lehetőség adott. Ezek a lehetőségek a szaghatáson vagy a hanghatáson alapulnak. A szaghatáson alapuló készítmények egy ellenségképzetet váltanak ki a vaddisznóban, így elmenekül az adott terültről. A hanghatásra épülő elektromos vadriasztók a vaddisznó számára bizonyos időközönként visító, bántó, fülsértő hangot adnak ki. Ez a hang megijeszti az állatot, menekülésre készteti, egy nyugodtabb élettér keresésére ösztönzi.
Az őz kártétele inkább erdészeti szempontból jelentős, de mezőgazdasági szempontból is számottevő lehet, mivel veszélyben lehetnek a szőlőskertek, gyümölcsösök, napraforgótáblák. Szívesen elfogyasztja a leveleket, a fiatal rügyeket, a zsenge növényeket. Jelentős az állat által okozott rágáskár, taposási kár. Védekezni az őz ellen a számára kellemetlen, riasztó szaghatással lehetséges, továbbá olyan hanghatást keltő eszközökkel, amelyek elijesztik az őzet.
A gímszarvas kártétele a rágási kárban is jelentős lehet, mivel nem válogatós, így mindent megrág, ami az útjába kerül, továbbá nagy területeket jár be napi szinten, így a taposási károkozása is jelentős lehet. Védekezni hasonlóan lehet, mint az őz ellen.
A mezei nyúl legsúlyosabb kártétele a faiskolákban, gyümölcsfa-telepítésekben figyelhető meg. Megrágja az idősebb fák hajtásait, rügyeit, kérgét. Jelentős kárt okoz a nyári dinnyeföldeken, megrágja a káposztát, répát, petrezselymet, gabonaféléket, napraforgót.
A madarak is okozhatnak, és okoznak is jelentős károkat. A madarak esetében a kárt okozó fajok nehezen határolhatóak benne, illetve több faj okozhat károkat, amelyek között sok példány védett státuszú, így riasztásánál nagyon körültekintően kell eljárni. A legtöbb madárkár közvetlenül a vetés után keletkezik, amikor az elvetett magokat kiszedik a földből, vagy a gyenge vetést megcsipkedik. Később az érő magvakat, szemeket pergetik ki a termésből. Gyümölcsfákon, bogyós gyümölcsű bokrokon a virágrügyeket, terméseket pusztítják el. A madarak kártétele ellen is többféleképpen védekezhetünk. A hanghatású riasztás mellett ajánlott, a színhatású riasztók alkalmazása, bár madárfajtól is függ a hatékonyság, továbbá gyorsan megszokják a madarak a riasztókészülékeket, így gyakran kombinálni, változtatni kell a módszereket.
Természetesen nemcsak a mező-és erdőgazdálkodásban okozhatnak problémát, fejtörést a vadon élő állatok, hanem a lakott övezetekben felbukkanó, a városba betérő vadak is. Ezek a jelenségek egyre gyakrabban, egyre nagyobb számban fordulnak elő, sőt egyre szélesebb azon vadon élő állatok fajszáma, amelyek megjelenésére számítani lehet a lakott területeken. Ezen fajok elriasztása már sok esetben nem is olyan egyszerű, vagy egyáltalán nem is lehetséges. A kisebb testű állatok befogására élve-fogó csapdák kihelyezése válhat szükségessé (görény, menyét, nyest, rókák). A csapdák élve fogják meg azon állatokat, amelyek beletévednek a csapdába, majd ezen állatok elengedésre kerülnek a lakott területektől távol, az eredeti élőhelyükön.
Összefoglalva elmondható, hogy a vadon élő állatok által okozott károkozások sosem vezethetők vissza egyetlen vétkesre, és a megoldást is csak összefogással lehet megelőzni, megakadályozni, elhárítani. Ehhez azonban szükség van párbeszédre, közös elhatározásra, közös munkára. Ha kialakul egy közös szemlélet ebben a témakörben, akkor a vadon élő állatok, a gazdálkodók, az állampolgárok, a vadászatra jogosultak között ki tud alakulni egy olyan közös szemlélet, ami mindhárom félnek élhető, és elfogadható feltételeket tud teremteni.
Hornyák Attila
Nógrád Megyei Kormányhivatal
Növény-és Talajvédelmi Igazgatósága
