Kevés mezőgazdasági növény vált ki akkora indulatokat, mint a szója. Egyesek a globális környezeti válság egyik fő bűnbakjának tartják, míg mások szerint éppen ez a hüvelyes rejtheti a fenntartható jövő kulcsát. Az igazság – mint oly sokszor – valahol a kettő között húzódik. De valóban maga a szója a probléma forrása, vagy inkább az az élelmiszerrendszer, amelybe beágyazódott?

A globális fehérjeéhség szolgálatában

Az elmúlt fél évszázadban a szója (Glycine max) a világ egyik legfontosabb mezőgazdasági terményévé nőtte ki magát. A globális termelés mára meghaladja a 350 millió tonnát, ami tizenháromszoros növekedést jelent az 1960-as évekhez képest. Ennek döntő része azonban nem közvetlen emberi fogyasztásra kerül, hanem az állattartás szolgálatába áll: a világ szójatermésének körülbelül 80 százalékát takarmányként hasznosítják.

Így a szójabab nem elsősorban a tofu vagy a szójatej alapanyaga, hanem egyfajta „rejtett fehérje”, amely közvetve jelenik meg a hús, a tej és a tojás előállításában. Ez a jelenség jól példázza a modern élelmiszerrendszerek egyik legnagyobb fenntarthatósági paradoxonját. Bár a szója önmagában tápanyagdús és hatékony növény, termelése nagyrészt olyan ágazatokat támogat, amelyek jelentős földhasználattal és magas üvegházhatásúgáz-kibocsátással járnak.

A szója tehát önmagában nem tekinthető környezeti problémának – inkább annak az élelmiszer-gazdasági modellnek a következménye, amelyben az állati eredetű termékek dominálnak, és így óriási mennyiségű takarmányra van szükség.

A fenntarthatóság határai: erdők helyett ültetvények

A világ szójatermésének mintegy 70 százaléka Brazíliából és az Egyesült Államokból származik. Különösen Brazíliában jelentős környezeti hatásokkal jár a szójatermesztés térhódítása, hiszen az utóbbi évtizedekben egyre nagyobb területeket vontak be a termelésbe – sokszor az Amazonas esőerdeje vagy a biodiverzitásban gazdag Cerrado rovására. A Cerrado természetes vegetációjának több mint fele már eltűnt, részben a szója és a szarvasmarha-tenyésztés térnyerése miatt.

Fontos azonban látni, hogy a szójatermesztés nem közvetlenül, hanem inkább áttételesen felelős az erdőirtásokért.

A legnagyobb kiterjedésű területeket továbbra is a szarvasmarha-legelők foglalják el. Gyakori jelenség, hogy korábbi legelőket alakítanak át szójaültetvénnyé, a legeltetés pedig újabb, érintetlen területek felé tolódik. Ezt a folyamatot nevezzük „elsodródó hatásnak”, amely jól tükrözi az élelmiszerrendszer rugalmasságát és alkalmazkodását – de egyúttal annak fenntarthatatlanságát is.

Bár a 2006-ban bevezetett Soy Moratorium jelentősen visszafogta az Amazonas térségében történő új szójatermő területek nyitását, a termelés így is áttevődött más, kevésbé védett területekre, például a Cerradóba. A szója így nem okozat, hanem tünet: azt a feszültséget mutatja, amely a gazdasági növekedés és az ökológiai korlátok között egyre feszültebben húzódik.

szója

Szója – Fotó: Pixabay

A szója láthatatlan környezeti terhei

Bár a szója vízfelhasználása kedvezőbb, mint a hús- vagy tejtermelésé, egy tonna előállítása így is több ezer liter vizet igényel – régiótól függően átlagosan 2000–2500 litert. A monokultúrás termesztési rendszerek ráadásul kimerítik a talajt, fokozzák a szén-dioxid-kibocsátást, és a műtrágyahasználat révén hozzájárulnak a vízszennyezéshez.

Ugyanakkor a szója, mint hüvelyes növény, képes megkötni a légköri nitrogént, ezáltal természetes módon javítja a talaj termékenységét, és csökkenti a külső inputok – például a műtrágya – szükségességét. Ez a tulajdonság különösen értékessé teszi a regeneratív gazdálkodási rendszerekben, ahol a talajélet védelme és a vetésforgó alapvető fontosságú.

Európa függősége és a helyi lehetőségek

A fenntarthatóság nemcsak ökológiai, hanem geopolitikai kérdés is. Európa, így Magyarország is jelentős mértékben támaszkodik a dél-amerikai szójaimportra, főként takarmányozási célból. Ez stratégiai kockázatokat hordoz: a hosszú ellátási láncok, a politikai függőségek és a szállítás karbonlábnyoma mind sebezhetővé teszik az ellátást.

Egy lehetséges válasz erre a helyi, GMO-mentes fehérjenövények – például a csillagfürt, a lóbab, a borsó vagy az európai szója – termesztésének támogatása. Ezek kisebb környezeti lábnyommal járnak, és hozzájárulhatnak az élelmezési önellátás növeléséhez is.

A szója szerepe a megoldásban

A szója tehát nem eleve káros, hanem az őt körülvevő rendszer jelenségeit tükrözi vissza.

Ha az élelmiszerfogyasztás továbbra is a hús- és takarmányalapú modellre épül, a szója nem tud valódi fenntartható alternatívává válni.
Amennyiben azonban a növényi alapú táplálkozás nagyobb szerepet kap, és csökken az állati termékek iránti kereslet, a szója ökológiai lábnyoma jelentősen csökkenhet, és a fenntartható mezőgazdaság egyik sarokköve lehet.

A fenntartható szójatermesztést ma már különféle tanúsítványok segítik, például az RTRS, a ProTerra vagy az ISCC rendszerei, amelyek garantálják, hogy a termelés erdőirtás-mentesen, a talajvédelmi és emberi jogi szempontokat figyelembe véve történjen. Az Európai Unió 2025-ben életbe lépő EUDR-rendelete pedig már jogszabályi szinten is tiltja, hogy szója erdőirtott területről származzon.

Tudatos döntések – egyéni és rendszerszinten

A szója ökológiai hatása jelentősen csökken, ha nem közvetve – állattenyésztésen keresztül –, hanem közvetlenül az emberi táplálkozásban jelenik meg. A növényi alapú étrend tehát nem a fenntarthatóság ellentéte, hanem annak egyik leghatékonyabb eszköze lehet.

A szója „bűnbakká” válása végső soron a modern ipari mezőgazdaság működésmódjának kritikája. Nem maga a növény a hibás, hanem az a globális fogyasztási minta, amely a természetes erőforrásokat kizsákmányoló logikával kezeli. A jövő mezőgazdasága csak akkor lehet valóban fenntartható, ha a regenerációra, a biodiverzitás megőrzésére és a tudatos fogyasztásra épül. Ebben az új modellben a szója már nem az Amazonas ellensége, hanem a bolygó szövetségese lehet.

Forrás: ESG Summit
Indexkép: pixabay.com