Az alföld elengedhetetlen tartozéka, szívós, jó természetű, szőre, csontja sokféleképp felhasználható, tejtermelése alapján még akár tejelő birka is lehetne. A pásztorok ismerték is remek tulajdonságait, így  hazánk és a környező országok között évszázadokon keresztül élénk juh- és juhbőr kereskedelem folyt. Már a XVIII. században százezres nagyságrendben szállították, népszerűségének csökkenése a XIX. században esett vissza, a finomgyapjas fajták megjelenésével.
Aggódni már a XX. század elején elkezdtek érte a rackát ismerők, számuk a II. világháború után pedig valóban drasztikusan lecsökkent, csak a Hortobágyon maradt mutatóba, így az 1950-es években el is terjedt a hortobágyi racka juh elnevezés.

Ez a fajta korcs
Igen, a racka jelentése megfelelt a korcs, elfajzott szinonímájának, amit a  XVIII. században használtak rá, és ami később a hivatalos megnevezése lett. A rackák elődeit már a népvándorlás idején terelték maguk előtt a mi elődeink, és bár pödrött szarva már akkor is jellegzetes volt, a kutatók szerint még nem V alakban volt pödrött, hanem vízszintes, tengely körül csavarodó.



Egyedülálló megjelenés
A V-alakban elálló, egyenes és sokszorosan csavart szarv ivartól függetlenül jellemzi, nemessé téve az amúgy meglehetősen apró állat tartását. Eltérés annyiban mutatkozik meg, hogy a kosok hosszabb, vastagabb és valamivel nagyobb terpesztésű szarvakkal ékeskednek (kb. 0,5 méter és 90-110°-os szöget zár be), míg az anyák szarva nem feltétlenül több fejük hosszánál (kb.30 cm, és 50-60°-os szöget zár be).
A szarv hosszának, egyenességének és szögbezárásának jelentős szerepe van a tenyésztésben, de a tenyésztés sosem történik a szarvméret szerint. A genetikai változatosság megőrzése érdekében az ún. „tulipán alakú”, vagyis az egyenestől eltérő szarvalakulások is megengedettek.

Termetük nem túl magas, a kosok marmagassága 72 cm, az anyáké 66 cm, súlyuk 55-75 kg és 35-45 kg. Fedőszőrük hossza átlagosan 25–30 cm. Megkülönböztetünk fehér és fekete színváltozatot. Az Alföldön, a Bakonyban, a fehér volt elterjedtebb, de a hajdúböszörményiek a feketére esküdtek.



Amíg az anyajuhok arcéle közel egyenes (de sosem homorú), addig a kosok orrvonala közepesen domború. Szemeik enyhén kinnülők, de nem dülledtek. Tekintetük élénk, figyelmes, rendkívül mozgékony füleik közepesnél kisebbek és vékonyabbak, tartásuk vízszintes. Nyakuk közepes izmoltságú, hátuk felső vonala egyenes, keskenyebb a többi fajénál, fiatal korban túlnőtt farral, ami enyhén lejtős, közepes szélességű és hosszúságú. Törzsük négyzettől kissé eltérő téglalap alakú, se nem nyúlt, se nem zömök. Mellkasuk mély, de nem dongás. A kosok hasa hengeres, az anyáké terjedelmesebb. Az anyák tőgye jól fejlett és csupasz. Farkuk alacsonyan tűzött, hosszú, túlér a csánkon. Lábaik erősek de vékonyak, közepesnél hosszabbak. Bőrük finom és rugalmas, a bunda tincses, hullámos (majdnem zsinóros), gyapja durva, kevert (pehelyszál 20-40, felszőr 60-80 μm közötti szálfinomságú). Nem lehet kócos, sem nemezesedő.

Húskitermelésük nem kedvező, de annál ízletesebb (faggyúval kevésbé átszőtt), tápláló, jó minőségű. Ideális a bioélelmiszerként való felhasználásra. Jó tejelőnek számítanak, mivel még a bárányok leválasztása után is kb. 60 liter tejet adnak, amiből legtöbbször sajtokat készítenek.

Ha gyapjúhibásan, szarv nélkül születnek, a testen lévő sötét (fekete) foltokkal, vagy már fiatal korban tarkák a pofák és a lábak, erősen tarkák a fülek, vagy a szürke szín bármilyen árnyalata fellép a fejeken és lábakon, azok a rackák nem kaphatnak törzskönyvet, amit az 1983-ban alakult Magyar Rackajuh-tenyésztő Egyesület határoz meg. Emellett céljuk még a faj génbankként való megőrzése is.

A rackákat jelenleg is főként a genetikai tisztaság megőrzéséért tenyésztik, egyre több helyen mutatják turistalátványosságként. A XVI. században nagyon népszerű fajtát a XIX. század második fele óta a finomgyapjas fajták, elsősorban a merinó szorította vissza olyannyira, hogy 1903-ban már szinte kipusztult. Az Állami Gazdaság korszakában (50’-es évek) megpróbálták a karakül juhval keresztezni, de a perzsabunda alapanyag termelése genetikai problémákba ütközött. Létszáma a XX. század második felére erősen lecsökkent, szinte csak a Hortobágyon és környékén lehetett találni, ezért is maradt fenn a „hortobágyi racka juh elnevezés”.



Fehér racka:
A fejen és a lábakon lévő rövid szőr színe a bőrsárgától a fényes vörösbarnáig lehet, bundája színe piszkosfehér. Olykor látható a deréktól hátra halvány vörhenyes-lila szín is. szarvai, körmei színe mint a viaszé, néha helyenként csíkos. Szája, szemhéja, szájpadlása és orrtükre sötét rózsaszín. A fehér racka születéskor fejnél, nyaka alsó élénél, lábainál barna, többi testrészén fehér, de gyakran egyszínű barnán jön a világra. A fehér példányok gyapja hosszabb és hullámosabb a feketéénél. Érdekesség, hogy két fehér színű egyed utóda mindig fehér lesz, míg a fekete nyájakban gyakori a fehér bárány. Gyapja nem értékes, leginkább a pásztoremberek ismert subája, kucsmája készül belőle.

Fekete racka:
A fejen és a lábakon lévő rövid szőr ragyogó fekete. A bárányok is fényes feketén jönnek a világra, rövid göndör csigákat alkotó gyapjúval. A nyári nap ezt olykor vöröses végűre szívja, később pedig gyakran tarkítják ősz szálak (darusodás) is. A szarvak és a körmök sötét palaszürkék vagy feketék, a szarvakon lévő csíkok és a körmökön lévő sávok megengedettek. Ajkai, szájpadlása, nyelve sötétszürke. Kisfokú tűzdeltség éves kor felett a száj körül és a lábakon megengedett.

A fehér és fekete magyar rackát a földművelésügyi és vidékfejlesztési, valamint a környezetvédelmi és vízügyi miniszter együttes rendeletének hatására ma már védett és őshonos állatfajtaként kezeljük.