Megújulás előtt a tájfajtaprogram

Április első hétvégéjén találkoztak a zalai, vasi gyümölcsészek a Pórszombat melletti Medes-hegyen Kovács Gyula örökségvédő erdésznek, a Tündérkert-mozgalom alapítójának tájfajtagyűjteményes gyümölcsöskertjében. Erdélyből és hazánk gyümölcstermő vidékeiről, de még a Hortobágyról is érkeztek érdeklődő vendégek a Gyümölcsoltó Boldogasszony napjára, erre az immár hagyományossá nemesedett szakmai tanító ünnepre. Ebből az alkalomból kértem a rendezvény előadóit egy villáminterjúra.

Elsőként V. Németh Zsolt környezetügyért, agrárfejlesztésért és hungarikumokért felelős államtitkár köszöntötte a résztvevőket.

Az országban 200 ezer ha zártkerti terület van, ez egyébként 1150 ezer parcellát jelent, így tulajdonosban számolva ez talán a 3 milliót is elérheti. Akkor mindjárt itt van az első probléma, hiszen ebből az osztatlan közös tulajdonból eredő tehetetlenség is nyomasztja ennek az egész ügynek a rendezetlenségét.

A Földművelésügyi Minisztérium indított egy pályázatot az elmúlt évben, aminek az a címe, hogy zártkerti revitalizációs program, magyarán a falusi szőlőhegyeknek a megújítását tűzi ki célul. Nagyjából 10 millió forintot ad azoknak az önkormányzatoknak, amelyek egy helyi egyesülettel együttműködve azt tűzik ki célul, hogy felvásárolják az elaprózódott területeket, azokat összevonják, lehetőleg akkorára, hogy már a földalapú támogatást is igénybe vehessék.

Ott megőrzik a régi tájfajtákat, és ugyanolyanokat ültetnek, ezzel felmutatva egy olyan modellt, hogy miként lehet közösségi művelésbe venni ezeket a halódó szőlőhegyeken elhanyagolt területeket, akár egy régi boronafalu-pincével, vagy más régi építészeti emlék megmentésével is.

Tizenöt helyen már folyik ez a program az országban, és most 2016-ban még több, mintegy húsz helyen szeretnénk folytatni, és egy országos programra javaslatot tenni a kormányzatnak, amiben már szerepelne az utak javítása, vadkerítés, vízvételi lehetőség, vagy éppen a villany – tehát minden olyan infrastrukturális elem, amely hozzásegítheti ezeket a szőlőhegyeket a megmaradásukhoz és tájfajták megőrzéséhez.

Zalai és vasi gyümölcsészek találkoztak a Pórszombat melletti Medes-hegyen – A szerző felvétele

Kovács Gyula Magyar Örökség-díjas gyümölcsész erdész, az őshonos gyümölcsfáink gyűjtője és a Tündérkert-mozgalom életre hívója így válaszolt kérdésemre:

Köszönet Tamás fiamnak, aki szinte egy évet töltött az egész Medes-gyűjteménynek a leltározásával. Az ő számítógépes munkája végén derült ki – és ez engem is nagyon meglepett –, hogy több mint 1300 körtefajta, 1100 almafajta van a gyűjteményünkben, 200 és 300 között van a cseresznyék és a szilvák száma, de van több tucat meggy, naspolya, birs, berkenye és barack. A barackot ugyan most átadtam egy ismerősömnek, mert nálunk nem igazán jó a termőhely ennek a megóvására.

A régi fajták megmentése gondolatának nagyon tanulságos példáját mutatja az is, hogy anélkül, hogy meghirdettük volna – ennek a hirdetésével nem foglalkoztam –, önkéntes küldeményekből az idei év során összejött 310 almafajta, több mint 200 körtefajta, 50 körül van a szilváknak a száma, 60 fölött van a cseresznyéknek a száma, de ott van még ötvenegynéhány barack, és naspolya meg birs. Tehát egy óriási Kárpát-medencei fajtaválaszték, ami részben nagy kincs, de még fontosabb, hogy elindított egy hagyatékőrző mozgalmat.

Kovács Gyula Magyar Örökség-díjas gyümölcsész erdész – A szerző felvétele

Ezeknek az embereknek nem most lett fontos a régi tájfajták őrzése, nekik mindig fontos volt, de csak most lett rá lehetőségük, hogy ezt tovább tudják adni. Rengeteg olyan anyagot kapok, amiben azt írják, hogy nekik ez már nem kell, de szeretnék megmenteni az utókornak. Ugyanis mindig visszaajándékozom a küldött régi fajtákat a tulajdonosuknak. Sokan mondják, hogy ők csak azt kérik, hogy ültessem el ezt a medesi gyűjteményben.

Volt ebben az évben egy megható, megrázó esetem is, amikor egy ilyen tájfajtamentés kapcsán azt kérdezte az illető, hogy mivel tartozik, mire tréfásan azt válaszoltam, majd amikor már terem – egyébként berkenyefáról volt szó –, akkor majd iszunk egy pálinkát a terméséből.

Akkor azt mondta, nem tudok inni én magával, mert nincs nekem lábam, egy se. Nem tudok elmenni, és nem is azért ültetem, mert ez nekem kell, hanem azért, mert ezeket a fákat még az őseimtől kaptam. Mivel körülöttem már mindent kivágtak az elmúlt években, évtizedekben, még vissza akarom adni ezt a fajtát a jövőnek. Ez a lényeg, azt gondolom. Továbbadni a jövőnek.

Amikor itt az előző tájékoztatómban utaltam arra az óriási pusztításra, ami a környezetünkben folyik, azt hiszem, és ez meggyőződésem, hogy hátha hozzá tudunk járulni a Gondviselés teendőihez, hiszen a Gondviselés minekünk megadta azt az örömet, azt az óriási ajándékot, hogy mi ezt továbbadhatjuk.

Nem csak a lelkierőt adta hozzá, hanem minden egyebet, a látásmódot, a szemléletet, tehát nem másokkal kell most már foglalkozni, akik rontanak, vagy akik a tévésorozatokat hallgatják, és utána frusztrálják az embert a különböző elméleteikkel, hanem építeni kell. Fenntartás nélkül a jövőbe kell nézni, és tenni azt, amit a Gondviselés ránk bízott.

Dr. Szani Zsolt Nébih-NAIK-témavezető gondolatait olvashatjuk alább:

A gyümölcsfajták változatossága végeláthatatlan. Ha megnézünk egy vadalmát vagy vadkörtét, és összehasonlítjuk, hogy a ma található gyümölcsfajták színben, ízben, illatban, érésidőben milyen sokszínűséget mutatnak, ez a sokféleség lenyűgözi az embert. Tudjuk azt, hogy a modern fajták mögött egy-egy nemesítő vagy nemesítői csapat áll, a tájfajták esetében viszont egy-egy gazdálkodó közösség sok-sok nemzedéke hozta létre az adott tájfajtát.

A tájfajta nagyon sok mindent tükröz alkalmazkodóképességével, ellenálló képességével, érzékenységével utal arra a tájra, amelyikben keletkezett, illetve a többi fajtatulajdonságával, felhasználási értékeivel pedig azt a gazdálkodási, fogyasztói kultúrát tükrözi, amelyik ezt a fajtát termesztette, vagy termeszti egészen a mai napig.

Dr. Szani Zsolt – A szerző felvétele

Számomra egy tájfajta egy-egy paraszti közösségnek a kulturális ujjlenyomata. Tudjuk, hogy régen a gyümölcsfajták nagyon sokrétűen kerültek felhasználásra, nagyon sok feldolgozási formát ismertek, többet, mint ma, aszalás, ecet, gyümölcsbor, must, pálinka, friss gyümölcs. Nem csak a tárgyi kultúrában, hanem a szellemi kultúrában is jelen voltak a gyümölcsök, mint szimbólumok, mint jelképek az ünnepeken szerepeltek.

Az emberi élet fordulópontjainak ünnepein, születéskor, udvarláskor, házasságkötéskor s a naptári ünnepeken is előkerültek, húsvétkor, karácsonykor. De végigkísérte a nemzedékek életét is; például a moldvai csángókról hallani, hogy régen élt egy olyan szokás, hogy az illető gyermeknek ültettek egy fát, a leánygyermeknek almafát, a fiúnak általában körtefát, és ha úgy alakult, ebből a fából készült a koporsója is.

Ambrus Lajos író, aki ugyancsak nagy almafajta-gyűjteménnyel gazdagította a kemenesaljai Egyházashetyén lakótelepülését, s számos pomológiai munka fűződik nevéhez, kérésemre elmondta:

Göcsejben vagyunk, amely a történelmi Magyarország egyik legjobb körtetermő vidéke volt. Elődeink itt körülbelül 200–250 fajta körtét írtak össze. Akkoriban ez nem számított igazán hatalmas számnak, ma viszont irtózatos mennyiségnek látszik; pedig nem volt az, hiszen már a XVII. században a törökök egy pécsi összeírásban legalább 180-at tudtak megjelölni. Napjainkra ez a fajtagazdaság eltűnt, és egyedül itt van valamilyen nyoma.

De ugyanakkor Kovács Gyula, aki ezt az egész kertet összehozta, ő is tudja azt, hogy az utolsó percekben, a 25. órában vagyunk. A fajták száma egyre inkább csökken, a gazdagság eltűnőben van, s ezzel az élet sokszínűsége is. Ha pedig ez a gazdagság eltűnik, ezért mindannyian felelősek vagyunk – és úgy gondolom, ez nemcsak a gyümölcsészetben, hanem egyéb más dolgokban is érvényes. A Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepe ezért fontos, hogy társadalmasítva legyen.

Régen, amikor még egységes, hagyománytisztelő és -őrző világ volt, akkor a gyümölcsoltásnak is megvolt a maga hagyománya. Volt oltás és szemzés a naptári szakaszoknak megfelelően, tavasszal az egyik, szemzés nyár végén; általában augusztusban. Ez a gyakorlat és tudás rendkívül fontos volt, és ezért a pomológusok, akik jól látták mindezt már 150 évvel korábban is, azt képviselték, hogy a gyümölcsészetet társadalmasítani kell. Vagyis a gyümölcsoltás tudományának a néphez is el kell jutni.

Ambrus Lajos író – A szerző felvétele

A mai alkalomra is a Nép kertésze című régi Lukácsy Sándor-féle 1881-es lapot hoztam magammal. Ez tulajdonképpen a községi faiskoláknak volt a régi lapja, Girókuti Ferenc volt az egyik szerkesztője, és abban Bereczki Máté is leírta, hogy a gyümölcsoltás miért fontos, és mi volna az előnye.

Mint olvashatjuk, azzal a nagy kéréssel fordul azokhoz, akik ezt értik – mármint a gyümölcsfaoltást –: a néptanítók, a lelkészek, a papok, a vándortanítók, akik az országot akkoriban bejárták és munkájukkal behálózták, hogy ezt a tudományt ne művészetnek és ne bűvészkedésnek fogják fel, hanem olyan praktikus, gyakorlati teendőnek, amivel a nép jólétét lehet emelni.

És ez a lényeg: úgy gondolom, ma is erről van szó – hiszen láthatjuk, hogy itt az oltásnak miféle sikere van. Legalábbis itt, a medesi alkalomkor, amikor elég sokan akadnak érdeklődők és próbálkozók. De ennek az ismeretterjesztésnek el kéne jutnia minden faluba, hogy minden egyes településen legyen két-három ember, aki ezt a műveletet el tudja végezni. Hiszen mindez megtanulható, s valóban nem ördöngösség – a jólétet segíti, a konyhai és egyéb felhasználást gazdagítja, s vele együtt az élet sokszínűségét is.

Rózsa Péter virágoskúti biogazda a Hortobágyról érkezett, és arra a kérdésemre, hogy mi hozta ide ilyen messziről, a következőkben fogalmazta meg válaszát:

Hát az érzés, meg a tudat, amit ez a hely ad az országnak, a Kárpát-medencének, a hazának, hogy ilyen teremtő emberek, mint Kovács Gyula és mindazok, akik itt körbeveszik őt, igazak, és mindenki más emeli ezt a kultúrát, hogy saját magunkból kitelik minden gazdagságunk. Nem kell külső segítség.

Rózsa Péter virágoskúti biogazda – A szerző felvétele

Egy lényeges dolog van: hogy fel kell emeljük az ülepünket és kezdjünk el dolgozni. Akkor nem kell napi nyolc órát munkában lennünk, hanem Isten ingyen kegyelméből mindaz megadatik nekünk, hogy a jövő generációknak örökül hagyjuk azt a kultúrát, ami nemcsak a gyümölcsészet, hanem a népdal, anyanyelv és minden más kötődés, amit nem lehet máshol megtanulni, mert ez ideköt bennünket. Mert fel kell ismerni, hogy az embert a munka tette emberré és a munkanélküliség emberteleníti el.

Az érdeklődők ismerkednek a gyümölcsfaoltás gyakorlatával – A szerző felvétele

Befejezésül következett a gyakorlat, amikor az érdeklődők különböző régi fajták oltógallyaiból válogathattak és tanulhatták a gyümölcsfaoltás mesterfogásait.