A hazai gyepek több mint 50%-a extenzíven kezelt és 200 ezer ha természetvédelmi oltalom alatt áll. Fenntartásuk igényli a legelő-taposó-trágyázó állat jelenlétét. Ezen területek termőképessége kicsi, mert csak ott maradtak fenn, ahol rosszak a talajadottságok és kevés a csapadék. Egyébként ezekhez a területekhez kötődik a védett növény- és állatfajok mintegy 30 %-a is. Az Európai Unió 1,8 nagyállat egységig, sűrűségig extenzívnek tekinti a területhasznosítást. Ez a juhra vonatkoztatva azt jelenti, hogy 18 anyajuh az alsó határ. A magyar állatsűrűség ennek csak töredéke, sőt különösen kicsi az ősgyepes területeken. A kívánatos állatlétszám többszöröse lehetne a jelenleginek, a veszendőbe menő takarmány értéke milliárdokra tehető. Amikor a gazdaságossági számításokat végezzük, kimarad belőle a kárba ment erőforrások okozta veszteség, ami nemzetgazdasági szinten jelentkezik. Többek között arra való a támogatási rendszer, hogy összehangoltabbá váljanak a különböző szintű gazdasági érdekek, és kiteljesedhessen a természeti adottságok kihasználási szintje.

További szempont a lakossági foglalkoztatás, a vidék lakosságmegtartó- és jövedelemtermelő képességének megőrzése. Mindezek indokolják az állattenyésztés ismételt felfuttatását hazánkban, különös tekintettel a legeltetésesre. Ennek értelmében vizsgáljuk a juhtartás legelőre gyakorolt hatását az ősgyepes térségben. A legelőhasznosításban két folyamat egyesül, egészíti ki egymást. Az egyik oldalról a legeltetéses hasznosításhoz kívánatos a jó minőségű fű rendelkezésre állása, a másikról viszont a legelő állatok a trágyájukkal és a fitocönózisra gyakorolt hatásukkal járulnak hozzá a legelő minőségének megőrzéséhez, sőt jobbításához. Gazdag legelő ugyanis jó talajadottságok és tápanyag visszapótlás esetén remélhető. Ismeretes azonban az is, hogy a világ számos pontján a legelők gyenge termékenységét bizonyos mikroelemek hiánya vagy túlsúlya (Mn, Zn, Cu, B, Mo, Se) okozza. Miután a hiányokat azonosították és korrigálták, az állattenyésztés és a mezőgazdaság rohamos fejlődésnek indulhatott pl. Ausztráliában és az USA-ban. A külföldi tapasztalatok ismeretében vethető fel a kérdés, hogy például a Hortobágy szikes legelőinek kicsi hozamait esetleg nem csupán az emelkedett sótartalom, hanem egyéb elemhiány is előidézheti. Szalay S. és munkatársai fel is vetették, sőt több száz növénymintát elemeztek, ill. növényrendszertani és takarmányozási szempontból értékeltek. Az 1977-ben közzétett eredményeik szerint a hortobágyi száraz szikes legelőkön honos Achillea – Festucetum - Pseudovinae növénytársulás növényei általában szegényebbek mikroelemekben, mint ugyanezen növények jobb termőhelyen. A legelő juh mezoelem igényét csak részben elégíti ki (Mn 85 %-ban, Zn 30 %-ban, Cu 52 %-ban) a hortobágyi takarmányszéna. Ezzel hozták kapcsolatba, hogy a juhállomány szaporodási indexe mintegy 40%-kal alacsonyabb a jó legelőkön megszokottnál. Ezt erősítik azok az ismeretek, miszerint alacsony (50-60 mg/kg) Mn tartalom mellett felléphet a meddőség - a Hortobágyon 50 mg/kg körüli értékeket mértek. A trágya érvényesülését alapvetően befolyásolja az éghajlat és a talajfauna, hisz a trágyának be kell jutnia a talajba, a gyökerekkel átszőtt felső rétegbe. Az intenzív gyepgazdálkodás mellett a trágyát bedolgozzák a talajba, ez viszont nem gyakorlat az ősgyepes, természetvédelmi területeken. Ezeken a legelőkön éves szinten 1-5%-ra tehető a trágyaborítás - az állatsűrűség függvényében. Gond van a legeltetési rendszerrel is, mert nem egyenletes az állatok trágyaelhullatása. Magasabb a felhajtó utakon, pihenő és itató helyeken. Különösen száraz részeken nagy a foltterhelés, mivel a trágya nehezen bomlik. Más-más az egyes elemek hasznosulási mutatója is. Így nagyok a N-veszteségek, a trágya-N érvényesülése kicsi. Ritkán mutatható ki legeltetés trágyahatása hiszen általában a N van első minimumban a gyepek táplálásában, melynek döntő része elveszhet, viszont a P és K ellátásba jelentős a hullatott trágya szerepe. Az aránytalanság N trágyázással korrigálható. A helyes legeltetési mód kialakításához figyelembe kell venni az állatok legelési sajátosságait is. Célszerű ugyanazon területen több állatfaj átjáratása. A marha például kevéssé mélyen kanyarintva legel és kevéssé válogat. A juh szelektíven és mélyen legel, és mivel meghagyja a számára kevésbé ízletes növényeket, azok felszaporodhatnak, ezzel önmagában erős gyomosodás is kialakulhat. A kettő együtt, sőt legeltetéses lótartással kiegészítve már pozitív eredménnyel jár. Eltérőek az egyes állatfajok trágyaparaméterei is. A juhtrágya például a laza szerkezetű a szarvasmarháéval összevetve, viszonylag könnyen bomlik. A vizelkiváltképpen az oldhatatlan humuszt tartalmazó földeken előnyös. Az almozott istállótartás esetén szalmás trágyát kapunk, amely nemetből sok ammóniát fejleszt, olyan gyors hatású mint a karámozással nyert, viszont sokkal tartósabb. A tápanyag visszapótlás szempontjából elfogadhatjuk Framenak 1992-ben közzétett adatait, melyek szerint bélsárral és vizelettel legelő állatonként évi 700- 800 kg N/ha, 200-500 kg P2O5, ill. 250-400 kg K2O/ha terhelés, míg a vizelettel hektáronként 300-450 kg N, 25-50 kg P2O5 és 700-800 kg K2O terhelés érheti a talajt. Probléma viszont a foltszerűség, az egyenlőtlen eloszlás.

Dr. Kádár Imre, Dr. Kovács János