1912 nyarán, a Velencei-tavon heteken keresztül a nagyháló nem fogott semmit. Három sukorói halász - Seffer Ferenc és Lőrinc és Kiss József, észrevették, hogy a hal a nádasba húzódott. Kicsi volt a víz, gyalog bementek, és kézzel fogdosták, aznap majd egy mázsányit. Akkor egy kis burítót szerkesztettek: egy vesszőkarikához négy pálcát erősítettek, másik végüket fönt összekötötték, így egy kúp alakú vázat nyertek, amit avít léhéssel borítottak be. Csak egyik oldalon fent hagytak nyílást, ahol benyúlhattak a halért. Ezzel a nád között is tudtak dolgozni. Mindegyik készített magának egyet, és hetekig dolgoztak vele, a többi hálós és a bérlő csak csodálkozott, hogy száraz a háló, hal mégis van. Mikor kiderült, hogy mivel fogják a sok halat, a bérlő a minisztériumtól kért engedélyt, s meg is kapták. Korábban a nádasban szigonnyal szúrták a nagy halakat, de ezek már megfogyatkoztak, és a régebbi megyei szabályrendeletek tiltották is használatát, mert sérti a halat. A közhiedelemmel ellentétben a szigonyozást nem az 1888-as, hanem az l926-os halászati törvény tiltotta be.

Ez után már nyíltan használták, és különféle változtatásokat hajtottak végre. Az első fűzfakarikás, kúpalakú, zsák nélküli tapogató volt. Kb. 50 cm magas és az átmérője is annyi. őszre már hordóabroncsból készült a karikája, és hogy ne kelljen a mélyebb és hideg vízbe nyúlni, magasabbra készítették, s az egyik oldalára egy zsákot szereltek, ebbe fogódott meg a leborított, s menekülni akaró hal. Keskenyebbre készítették, hogy a nád között könnyebb legyen lenyomni. Ezt a típust azonban már nem csak a nádban használták. 1913-ban, Gárdonyban léhés helyett dróthálót szereltek rá, ez két okból volt jobb: a nád nem szaggatta el, és jobban megérezték, ha a hal nekiütődött. A kezdeményezőnek még a nevére is emlékeztek, Vörös Lajosnak hívták. Egy év alatt az egész tavon elterjedt a dróthálós változat. 1914-ben Sukorón egymással szemben két zsákot szereltek, így több hal fért bele, de nem vált be, mert a szerszámot oldalt döntve kell kiemelni, és így az egyikből kiborultak a halak, lassabb is volt a munka. Az egyzsákossal ötször-hatszor borítottak, míg a kettessel egyszer.

1920-ban a felső karikát megnagyobbították. Ezzel nőtt a szélessége, vele az űrtartalma, az eddigi alul széles, felül hirtelen keskenyedőt a nádban lenyomni nehéz volt. Az új enyhén öblösödőt könnyebb volt lenyomni. 1925-ben nagyobb volt a víz, kialakult a 2 m magas tapogató, de az apadással visszatértek a régebbihez. Azután elhagyták a nyél végéről a fogantyút, a gamót, pár év múlva visszatértek hozzá. 1938-ban a vesszővázat vasrámára cserélték, időbe telt mire megtalálták a megfelelő méretet és a vas bordák vastagságát. Ez tovább tart, míg a fa törik, korhad.  40 év alatt kialakult egy típus, ami a legkedveltebb szerszámja lett a velencetavi halászoknak. Fél nap alatt elkészítették, 10-20 Ft-ból kijött, és 20.000.- Ft értékű halat kifogtak vele, amíg tönkre nem ment. Ezzel szemben egy halász használt 50 db szárnyasvarsát, amit darabonként másfél napig készítettek, s 18. 000 Ft ára halat foghattak vele, a 20 vég cérnaháló 400 Ft-ba került 20 napig készült, 10.000.- Ft-nyi halat zsákmányoltak vele.

A zsákostapogatóhoz hasonló szerszámok másfelé is találhatók, (bugyrosháló Győr  környékén, segges tapogató a Tiszán, nyomóháló vagy pók a Dunán,  klonja a Száván,) de kapcsolat nem mutatható ki közöttük. Inkább az a tanulság, hogy a körülmények hatására hasonló dolgok jutnak az emberek eszébe.

Még egy érdekesség figyelhető meg: a velencei halászok három csoportra oszthatók: az

 1. Helybeli régi halászok, akiknek ősei is azok voltak.
 2. Új halászok, akik más mesterséget elhagyva lettek azok.
 3. Más vizekről idekerült halászok.

A zsákostapogató kialakulásánál megfigyelhető, hogy a kitalálók, alakítgatók mind a második csoportba tartoznak. Ennek oka nyilván az, hogy nem köti őket a hagyomány. ("Öregapám is így csinálta.") Viszont egy idő után - mikor a fiatalok további változtatásokkal állnak elő -, már ők azok, akik ragaszkodnak az általuk kitalált "régihez"

Solymos Ede