KAP - bevezetéstől a reformokig: 1960-62-ben az európai mezőgazdaság nagy reformokon ment keresztül, ezt követően egészen a 80-as évek végéig az abban érdekelteknek sikerült megakadályozniuk az újabb reformtörekvéseket. Mindig voltak olyan politikusok, akik már a kezdetektől fogva át szerették volna alakítani, modernizálni szerették volna a Közösség mezőgazdasági politikáját.
A Tanácsüléseken az agrárminiszterek mindig arra törekedtek, hogy lehetőleg olyan álláspontot képviseljenek adott kérdésekben, amelyeket a gazdatársadalom egésze, de legalábbis a nagytöbbség támogat. Az sem elhanyagolható tényező, hogy a 80-as évek végéig a Bizottságon belül a Mezőgazdasági Főigazgatóságon jelentős volt, a reformokat ellenző frankofón túlsúly, így a reformista angol szakemberek offenzíváit mindig sikerült visszaverni.
A 80-as évek végére azonban sikerült elérni, sőt túl is teljesíteni azt a célkitűzést, miszerint Európának élelmiszerekből önellátóvá kell válnia. A 90-es évek elejére az élelmiszerárak drasztikus módon csökkentek. Ilyen feltételek mellett került sor végül is 1992-ben az első nagy KAP reformra, amely Mac Sharry nevéhez köthető.
Persze ennek a reformnak a végrehajtásához több szinten is megváltozott szemléletmódra volt szükség:
  • A Bizottság szintjén megváltozott politikai háttér: 1985-ben a Bizottság élére Jacques Delors került, aki francia származása ellenére a reformok híve volt és a mezőgazdasági politika mellett más politikákat is szeretett volna közösségi szintre emelni. Megjegyzendő, hogy az európai alkotmány kidolgozása mellett is érvelt.
Meglátása szerint a mezőgazdasági terület vitte el a közös költségvetés nagy részét, amely tarthatatlan. A gabonafélék garantált felvásárlási árai túl magasak voltak és egy német szakértő javaslatára azokat direkt támogatásokkal helyettesítették. A cél ezzel az volt, hogy e termékek árát megpróbálják közelíteni a valós piaci árakhoz. Mindemellett a garantált felvásárlási ár rendszerét igazságtalannak ítélték, mivel az elsősorban az amúgy is életképes nagyobb gazdaságokat erősítette tovább.
Az intervenciós felvásárlások is kezdtek egyre nagyobb problémákat okozni, hiszen számos mezőgazdasági termékből (pl. tej, vaj) jelentős feleslegek halmozódtak fel.
  • A reformok szükségét csak igen nehézkes módon sikerült elfogadtatni a gazdákkal. 1988-ban a Bizottság tanulmányt készített a Közös Agrárpolitikáról, amely már a reformisták elképzelését és értékelését is tartalmazta.
    Változás a francia álláspontban: A legnagyobb mezőgazdasági kutatóintézet, az INRA is készített tanulmányokat a mezőgazdasági politikáról és ezek is nagyban hozzájárultak a szemléletváltáshoz. Mindemellett a Francia Kormányzat szintjén a Pénzügyminisztérium illetékesei felhívták a figyelmet a garantált árak veszélyeire.
  • Az OECD is olyan kimutatásokat közölt, amelyben az európai mezőgazdasági politikát piactorzítónak ítélte.
  • Tárgyalások a GATT szintjén: 1989/90-ben az USA a szója kérdésében támadást intézett az EU ellen és e csatát sikerült is megnyernie. Az akkor meghozott döntés kötelező jellegűvé vált az EGK számára. Ez arra mutatott rá, hogy amennyiben az EGK nem változtat a mezőgazdasági politikáján, akkor a GATT-on belül egyre sebezhetőbbé válik. Nem is meglepő ezek után az, hogy a reform megkerülhetetlen voltáról francia-német egyetértés alakult ki.
Az első Mac Sharry reformjavaslatban az szerepelt, hogy támogatásokat a gazdák részére vagy a területnagyság vagy a megtermelt gabona mennyisége alapján kell megállapítani. További elképzelésként szerepelt az is, hogy a nagygazdaságok egyáltalán ne kapjanak támogatást és a gazdasági méret csökkenésével a kompenzáció mértéke progresszíven emelkedjen. Ezt a javaslatot nem sikerült elfogadtatni a Tanáccsal.
A KAP történetében a végül is elfogadott, az első tervezethez képest módosított 92-es Mac Sharry reform jelentős mérföldkőnek számít. Ez a reform tekinthető mindannak a változásnak az alapjának, ami jelenleg zajlik a mezőgazdasági politika terén.
1999-ben elkezdtek a mezőgazdaság multifunkcionális voltáról is beszélni, valamint olyan kritériumrendszerek bevezetésére is sor került, amelyek betartása a gazdák részéről kötelező abban az esetben, ha támogatásokhoz szeretnének jutni. Mindennek az oka az volt mindamellett, hogy a mezőgazdaságra fordított kiadások tovább növekedtek, hogy a 3. országok számára is egyre inkább átláthatóvá vált az I. pilléres támogatások valódi szerepe és azok fenntartása végett fontossá vált a többiek számára is elfogadható magyarázat kidolgozása.
Európai szintűvé vált az eredetmegjelölés, biotermékek, normarendszerek kezelése is.
Eve Fouilleux előadó (CNRS - CIRAD politikai tudományokkal foglalkozó kutató) szerint a FAO képtelen hatékonyan részt vállalni a nemzetközi szinten folyó mezőgazdasági/élelmiszeripari jellegű vitákban. Elvileg a FAO működésének az lenne a célja, hogy biztosítsa a szegényebb rétegek védelmét, azok táplálékkal való ellátását. Erre a kihívásra szánt pénzek azonban rohamos mértékben csökkennek.
A WTO Doha-i Fordulójának 2003-as Cancun-i találkozója épp az elmaradott világrészek fejlesztési lehetőségeit volt hívatott megvitatni és a kérdésben elvileg a legnagyobbnak tartott FAO képviselője üres teremben tartotta előadását. Ebből is lemérhető az, hogy a FAO intézményét mennyire veszik komolyan a világban.
A FAO-n belül szinte semmiféle dialógus nem létezik a civil és szakmai szervezetek között, illetve az érintett gazdatársadalmat is nehezen vonja be az egyeztetésekbe.
A mezőgazdaságra szánt uniós támogatások 21-24%-t kapja Franciaország. A legtöbb támogatásban (több, mint 8000 euró/év) egy Camargue-i rizstermesztő részesül, második helyen pedig egy öntözéses kukoricatermesztéssel foglalkozó gazda foglal helyet.
Az előadó szerint példaértékű az, ahogy Németországban a kormányzati szervek és a mezőgazdasági szakmai szervezetek képesek egyeztetni az éppen aktuális kérdésekről. Az ágazatot képviselő tárgyalófelek ugyanis Franciaországgal ellentétben az ágazat egészét képesek képviselni, nemcsak szektoriális területeket.
A mezőgazdaság kihívásai a világban - előadó: Pierre Rainelli az INRA munkatársa:
Általános jelenségként értékelhető a mai világban az élelmezési probléma. 2002-ben a világ lakosságának 17%-a, közel 854 millió ember szenvedett az éhínségtől és ez a szám napjainkig szinte semmivel sem csökkent. India adja a világ éhezőinek ź-t. Ebben az országban függetlenül attól, hogy a születési arány várhatóan csökken majd, a lakosság száma gyarapodni fog. Érdekes jelenség azonban az, hogy az éhezők számával egyidejűleg az elhízottak száma is növekszik. Azt is meg kell említeni, hogy éppen a legtöbb éhezőt adó országokban a legerőteljesebb a mezőgazdaság szerepe. A lakosság 60%-a ezekben az országokban vidéken él.
A fejlődő országok a mezőgazdasági kereskedelmük 40-45%-t maguk között bonyolítják. A fejlett országok esetében ez 75-80%-t jelent. Pl. az EU-n belüli agrárkereskedelmi forgalom teszi ki a világ agrárkereskedelmi forgalmának 30%-t. A fekete afrikai országok termékeik több mint felét az EU-15-ök piacain értékesítik. A fejlődő országok első számú kereskedelmi partnere az EU. A világban a mezőgazdasági termékek kereskedelmének főbb irányvonalai a következők: Afrika - EU, Észak-Amerika - Dél-Amerika.
Jellemző az, hogy a megtermelt termékek csak kis hányada kerül be a kereskedelembe, amely azonban elengedhetetlen feltétele lenne a kereslet és kínálat egyensúlyának fenntartásához. Kivételt jelent talán a búza (18%), illetve a tej és a hús (7%). A kereskedelmi forgalomban egyre jelentősebb arányt képviselnek a feldolgozott termékek, illetve a támogatásban egyáltalán nem részesülő élvezeti cikkek, valamint szeszesitalok (pl. bor).
2050-ben Afrika fogja adni a világ népességének 20%-t, ez az arány most 12%. Indiában a gazdagok száma, akik képesek lesznek megfizetni esetleg a jobb minőségű élelmiszeripari termékeket is, 2010-ben 9% körül lesz, Kínában, pedig több mint 10% lesz az arányuk. Mindemellett erőteljes urbanizációs folyamatoknak is szemtanúi lehetünk ezekben az országokban. Míg 1950-ben a lakosság 1/3-a élt városokban, addig 2030-ra már 60%-uk lesz városlakó. Indiában egyébként egyre inkább szembetűnő az a tendencia, hogy rizs helyett már búzát (kenyér), gyümölcsöt és baromfihúst fogyasztanak.
A mezőgazdasági termékek kínálatát a jövőben meg fogja határozni a mezőgazdasági művelésbe vonható területek nagysága (behatárolt). Míg 1950-ben az 1 főre jutó mezőgazdasági művelés alatt álló terület nagysága 0,5 ha volt, 2001-re ez 0,23 ha-ra csökkent. A felhasználható területek talajának minősége romlik (víz- és szélerózió, talajtömörödés, elsivatagosodás, szikesedés, stb.). A területek 1%-nak minősége már helyreállíthatatlan.
A rendelkezésre álló víz mennyisége is meghatározó tényező. Az USA lakossága kb. 5-ször annyi vizet használ el, mint a fejlődő országoké. A fejlett országokban a víz 59%-a az iparban kerül felhasználásra, a mezőgazdaságban pedig 30%. A fejlődő országokban a mezőgazdasági vízfelhasználás a 82%-t i elérheti. Kínában jellemző probléma az, hogy míg a déli területeken lehetőség lenne öntözéses rendszerek kialakítására, addig a művelés alá vontható területek nagytöbbsége a száraz északi területeken található. Megjegyzendő, hogy Kínában a rétegvizek minősége és állapota katasztrofális.
A jövőre vonatkozóan elengedhetetlen lenne a vízgazdálkodás hatékonyságának javítása a világban (kb. 30 milliárd US dollár/ év értékű befektetést igényelne), főként azért is, mert a jelenleg fennálló helyzetet a klimatikus változás tovább rontja majd. A csepegtető öntözés a világban működtetett öntözési rendszerek mindössze 1%-t teszi ki! A felmelegedéssel elvileg a gabonatermesztés mintegy 10%-kal növekedni fog, de ezt a %-t nagyban befolyásolja majd a vízgazdálkodás, valamint a kártevők elszaporodásának kérdése.
Az élelmezés mellett szükségszerű a bioüzemanyagok előállítására is gondot fordítani, mivel a növekvő kereslet és bizonyos geopolitikai (pl. Irak, Nigéria) és klimatikus kockázatok miatt a kőolaj ára tovább növekszik. A növényi termékek ára növekedni fog. Az USA-ban a területek 1/3-t, míg az EU-ban azok ź-t kukoricatermesztésre kellene ráállítani.



Forrás: Pallaga Viktória, Párizs