Válasz uff #1628. hozzászólásáraHa a jovedelemigazolasodban eléri a jövedelmed a minimálbért, akkor kaphatsz babavárót, anélkül sehol sem adják. Nekem előző évről áthozott beruházási költség elszámolása miatt nem éri el, úgyhogy nem kaptunk.
Válasz uff #1628. hozzászólásáraTavaly mi is felvettük, őstermelő vagyok igaz van mellette más meló így elég volt annak a jövedelem igazolása. De nekem azt mondta ha nem lenne csak az őstermelő akkor a navtól kell kikérni az elmúlt (asszem 2 év) jövedelem igazolást. Egyébként nem kell túl nagy összeg, asszem a sima minimálbért kell elérni, de már én se emlékszem tökéletesen ????
Babaváró kölcsönnél őstermelőként, ha nincs más munkaviszonyom akkor tényleg szóba sem állnak velem a bankok? valakinek pozitív tapasztalata?besírok,de azért nyitunk neked őstermelő számlát...
Joga van élni, lenni, szeretni, nevetni, hibát véteni, elesni, felállni. Joga van félelem nélkül élni, joga van tudni, milyen egy meleg szoba, joga van érezni az anya ölelő karját, a biztonságot adó hajnali félhomályt. Joga van beszélni, joga van békében élni. Joga van ölelni, sírni, játékot dobálni, és hiszti közben magát a földre levetni. Joga van minden nap meleg ételt enni, és meleg ruhában járni. Joga van emelt fővel, büszkén a szülei kezét szorítva menni, és joga van más érzést nem ismerni. Joga van megérezni az akaratot, az önmagába vetett hitet, hogy megértse nem csak karja, de szárnya is van. Joga van álmodni, és tenni érte, szembeszállni a jelennel, hogy a jövő szebb lehessen. Joga van háború nélkül élni, nevetve, játszva, hiszen semmiről nem tehet. Joga van ölelést kérni, és érintést megtagadni, mert joga van tudni, hogy a test az övé, és nem birtokolhatja más. Joga van vágyakozni, meséből szőtt paplannal éjjelente burkolózni. Joga van tudni, hogy övé a jelen, a jövő, és a múltunkat épp a létezése festette át. Joga van a fényhez, a parázshoz, melynek fényében tündérek nyernek győztes csatát. Joga van tudni, hogy szeretni nem mindig könnyű, de mindig csoda szép, és joga van tudni, hogy nem mindenki lesz áruló. Joga van érezni, hogy mindig mellette állsz, és hozzon bármit ez a világ, sosem lesz másként. Joga van a családhoz, ami szeretetből áll és ennyi épp elég.
A gyermeknek, aki mindig tiszta, akinek szemében ott az egész világ, az igazság, a szépség, a világ minden csodája, amit mi már nem értünk, de érezni vágyunk. Ma, a gyermekek jogainak világnapján minden gyermeknek joga van, joga kell, hogy legyen. Gyermekként, boldogan, és biztonságban élni. (Todorovits Rea)
"Amikor elmennek a gyerekeid. Amikor kicsit meghalsz. Amikor meg kell tanulnod, mennyit kell egy emberre vásárolni.
Az üresség sokáig ott marad utánuk. Ha mozdul a kilincs, felkapod a fejed: talán megjött.
De nem jött meg. Száz, vagy ezer kilométerre van tőled.
Lassan megszokod. Belakod az új életedet. Tudod, hogy elég hetente egyszer bekapcsolni a mosógépet. Tudod, hogy ahová leteszel valamit, azt ott fogod találni.
Természetessé válik az, hogy interneten, telefonon beszélsz velük. Már fel sem tűnik. Nem fáj. Nem annyira. Nem mindig.
Persze vannak napok, amikor görcsbe rándul a szíved. Olyan rossz érzésed van, magad sem tudod az okát. Csak nem érte baj valamelyiket? Alig várod, hogy jelentkezzenek, hogy beszélhess velük. Hogy lásd: minden rendben. Lassan megnyugszol, már csak néha vannak rémálmaid. Mert félted őket. Mindig.
Aztán mondják : jövünk haza!
Lesz minden, hogyne lenne. Minden, amit csak szeretnek. Minden, amit ők maguk is meg tudnak főzni, de az nem olyan.
Izgatottan készülődsz. Hamarosan átölelheted őket. Persze igyekszel majd úgy tenni, mintha semmi különös nem lenne abban, hogy megjöttek.
Nem mondod el, hogy végig aggódtál.
Itt lesznek és újra zajos lesz a ház.
Zaj van, nevetés és mindenki mondja a magáét. Annyira jó így.
Készülsz és közben néha beléd hasít valami. Mint egy beágyazódott tüske, ami felsajog olykor. Mert tudod, hogy elmennek újra. Már most készülsz a fájdalomra. Mert fájni fog újra.
Úgy kell majd megszoknod a hiányukat, ahogy annyiszor megszoktad már. Lassan, ahogy az élet hozta. Amikor óvodások lettek, egy kicsit elvették tőled őket. Aztán iskolások. Gimnazisták. Még érzed a frissen fürdetett baba-illatukat, amikor másik városba költöznek, mert ott van az egyetem. Akkor már ritkábban jönnek. Az már kicsit nagyobb halál. Végül elmennek, mert így kell lennie. Ez a természetes. Élik a maguk életét.
Örülsz, hogy sikerült, hogy megtalálták a helyüket. Akkor is, ha az a hely messze van attól, ahol Te vagy . Legalább sikerült. Biztonságban vannak. Van jelenük és van jövőjük.
Jönnek és elmennek , de belőled egy darabot elvisznek. Akkor is, ha talán nem is tudják.
De! Tudják, hogyne tudnák. Mindent tudnak. Jó emberek, te nevelted őket ilyenné.
Fájni fog, de megszokod majd újra a hiányukat.
Nekem talán könnyebb így, hogy elmondhatom. Az internet annyi mindent elbír. Örömet, fájdalmat...
A fájdalom várhat.....most boldogság van."
(forrás: internet)
Istenke, vedd térdedre édesanyámat,
ringasd szelíden, mert nagyon elfáradt,
ki adtál életet, adj neki most álmot,
és mivel ígértél, szavadat kell állnod,
mert ő mindig hitt és sose kételkedett,
szájára suttogva vette a nevedet.
Én nem tudom felfogni, hogy többé nincsen,
s szemem gyönge hogy a semmibe tekintsen,
hová a fény is csak úgy jut, hogy megtörve:
helyettem nézzél be a mély sírgödörbe,
próbálkozz, lehelj oxigént, tüdőd a lomb!
Nem is válaszolsz, kukac-szikével boncolod,
amit összeraktál egyszer végtelen türelemmel,
csak csont, csak por, ami volt valamikor ember,
mivel nem csak Minden vagy: vagy a Hiány,
magadat operálod e földalatti ambulancián.
Mi mit nyel el a végén, fásultan szitálod
a semmiből a semmibe a létező világot,
anyát és gyereket, az élőt s a holtat,
s mert Te teremtetted, nem is káromolhat,
csak sírhat vagy könyöröghet, hogy adj neki békét,
nem tudjuk, hogyan kezdődött, de tudjuk a végét;
én sem káromollak, hallgasd meg imámat:
Istenke, vedd térdedre édesanyámat!
Balla Judit: Nagymamám története
(biztatásul minden kisgyermekesnek koronavírus idején)
Nagymamám 1944/45 telén még a huszonnyolcadik évét sem töltötte be. Alacsony, vézna fiatalasszony volt, olyan igazi „harmincöt kiló vasággyal” típus. Két kisgyermekkel – apám négy, nagybátyám két éves volt azon a télen – egyedül maradva kellett szembenéznie Budapest ostromának szörnyűségével. Nagyapám a fronton volt, nem tudták, hazajön-e valaha is (hazajött), a rokonok, barátok mind a város más részein laktak, senki nem tudott eljönni segíteni.
Nagymamám hat hetet töltött a két kisfiúval a Németvölgyi út 73/b számú ház légópincéjében. Ez a rövid szó, „légó”, gyakran szerepelt a történeteiben. Légósziréna, légóparancsnok, légópince. Így, rövidítve maradt meg annak a nemzedéknek az emlékeiben a „légoltalmi” kifejezés.
A hathetes rémálom előtt is előfordult, hogy néhány órára, néhány napra le kellett vonulniuk a pincébe. Nagymamám a nap minden percében készen állt, hogy kézenfogja a kisfiúkat és induljon velük lefelé a harmadik emeletről. Kidolgozta és begyakorolta velük, kinek mi a dolga, ha felsüvít kint a sziréna. Egy hátizsákba pakolta az élelmiszereket, nagyrészt konzerveket, a fontos gyógyszereket, s még néhány apróságot, amit hasznosnak gondolt (ollót, varrókészletet, szappant, törölközőt, ezeket mindig felsorolta, amikor az ostromról mesélt). Azért választotta a hátizsákot, mert így a két keze szabadon maradhatott, tudta szorosan fogni a kis kezeket. A kicsiknek is megvolt a feladatuk: apám egy kis aktatáskát vitt a fontos iratokkal, igazolványokkal, nagybátyám meg az egyik legfontosabb felszerelési tárgyukat azokban a napokban: a bilit.
Hat teljes héten át éltek a ház lakói a pincében. Egy-egy férfi időnként kimerészkedett körülnézni, de az emeleti lakásokba senki nem mert felmenni. A fejük felett, a Németvölgyi út vonalában húzódott a front: az utca egyik oldalán a német, a másik oldalán a szovjet katonák ásták be magukat. Szinte szünet nélkül dörögtek a fegyverek. Szinte szünet nélkül rengett fölöttük-mellettük a föld. Néha katonák nyitottak be a pincébe, ismeretlen nyelven kiabáltak, nem egyszer részegek is voltak, és volt egy katona, aki görcsösen sírni kezdett, amikor meglátta a két kisfiút szorosan ölelő nagymamámat. Apám, az akkori négyéves, élete végéig emlékezett erre a jelenetre, ahogyan a katona rájuk nézett, aztán a falnak dőlt és csak zokogott megállíthatatlanul, és nagymamám azt mondta, biztosan a saját gyerekeire gondol szegény.
Voltak más gyerekek is a pincében, de kevesen, és mind nagyobbak. A két kisfiúval való foglalkozás nagymamámra maradt. Idős korában azt mesélte, szégyelli magát, amiért néha rájuk kiabált. Nagybátyámnak a fenekére is rácsapott egyszer, amikor a kis kétéves egy óvatlan pillanatban ki akart futni a résnyire nyitott pinceajtón. De az idő nagy részében, a nap sok-sok órájában, az első napok után homályba borult pincében – mert az áramszolgáltatás előbb csak akadozott, aztán teljesen meg is szűnt, gyertyával tudtak csak világítani – ott ült az én apró nagymamám, és játszott, mesélt, énekelt rendületlenül, etetett és altatott, mosdatott és biliztetett, és csak néha sírt, és akkor is csak éjszaka, amikor a kisfiúk már aludtak a pokrócokból készített fekhelyükön. Évtizedekkel később is mesélték régi szomszédok, még nekem is mesélték, még közel fél évszázaddal az ostrom után is, mennyire csodálták és tisztelték őt azokban a hetekben.
A pincét találat is érte, nem is egyszer. Most hetvennyolcadik évében járó nagybátyámnak az első emléke, amire tisztán vissza tud emlékezni, egy ilyen találat. A kétéves kisfiú elméjébe örökre beleégett, ahogyan a bomba (vagy gránát, vagy más, az én nemzedékemnek ezt szerencsére már nem kellett megtanulnia) áttörte a pince falát, ahogyan hirtelen törmelék és por zúdult mindenkire, ahogyan eltűnt a fény és eltűnt a levegő, és mindenki kiabált, sikoltozott, egymást lökdösték, egymásra tapostak pánikba esve. Nagymamám meg a falhoz simult és csak ölelte szorosan őket, nagybátyámat és apámat, és csak beszélt hozzájuk, és mondta, hajtogatta rendületlenül, hogy nincs semmi baj, itt van édesanya…
Az utolsó hetekre víz sem volt már, a vízvezetékek felrobbantak. A csendesebb percekben néhányan óvatosan előbújtak és havat gyűjtöttek kintről nagy fazekakba, lábosokba – életmentőnek bizonyult a hó azon a télen -, amit aztán a pincében felolvasztottak és felforraltak ivóvíznek. A légópince vécéjét sem lehetett már használni, a felnőttek vödröt használtak, a gyerekek – az összes gyerek, még a nagyobbak is – nagybátyám bilijét. Volt a lakók között egy orvosnak készülő fiatalember, ő hordta ki és öblítette ki hólével a vödröket. De nagymamám még ekkor is, az olvasztott, langyos hólével is minden nap megmosdatta a két kisfiát, mielőtt este lefektette volna őket.
Aztán a háború véget ért. Évek, évtizedek teltek el. De azok a hetek, ott a légópincében, örökre beleégtek mindenki emlékezetébe. Azok a hetek összekovácsolták az embereket ott lent. Együtt éltük át az ostromot – ez a rövid mondat még évtizedekkel később is elegendő magyarázat volt arra a rendkívüli összetartásra, ami a ház és a környék lakóit jellemezte.
Nagymamám sokat mesélt azokról a hetekről, hónapokról, de mindig olyan egyszerűséggel, pátosz nélkül, sőt, néha még vidáman is, hogy nagyon sokáig nem is fogtam fel igazán, micsoda erő kellett azokhoz az időkhöz. Csak amikor már magam is kétgyerekes anya voltam – és nagymamám szerencsére még élt akkor –, kezdtem ráébredni, milyen elképzelhetetlenül nehéz lehetett neki akkor. Kérdezgetni kezdtem, hogyan bírta, ő meg mindig csak mosolygott és széttárta a kezét. Nem volt választás, mondta. Csinálni kellett. És reménykedni.
Most a koronavírus kényszerít négy fal közé sok-sok gyermekes családot. Sokan már most nehezen bírják. Nagy a kísértés, kimenni az utcára, ki a játszótérre, a parkba, megmozgatni, megfuttatni a gyerekeket, „levezetni egy kicsit az energiájukat”. Nagyon nehéz ellenállni és kitartani.
Nagyon nehéz most a fáradó, a gyerekeket lefoglalni igyekvő, közben otthonról dolgozó és háztartást vezető szülőknek.
Nem tudjuk, meddig tart még.
Nagymamám sem tudta, ott a pincében. De kitartott. És remélt.
Én meg csak az ő történetével tudok sok erőt és türelmet kívánni mindenkinek.
" Palotás Petra. ( A koronavírus miatti zárlat idején íródott 2020.03.16.) --- Az elmúlt napokban szinte minden családba belopta magát a generációk közötti feszültség. Érzem, ahogy a szeretetünkből adódó aggodalom olykor dühbe csap át, mert úgy érezzük, hogy tehetetlenek vagyunk: idős rokonaink nem úgy kezelik a kilalakult helyzetet, mint ahogy azt kellene. Mégis arra kérlek Benneteket, hogy óvatosan bánjunk a szavakkal, ne őrjöngjünk(noha néha tènyleg nehéz;)), hanem próbáljuk bölcsen meggyőzni ,“manipulálni” őket, hogy az általunk szeretett és megbecsült “öregeknek” az életük mellett megmaradjon a méltóságuk is. Szeretettel küldöm mindenkinek ezt a rövid kis novellámat.
Olvasd el, csak pàr perc!
A téliszalámi
A troli hangos nyikorgására nyitotta ki a szemét. Már fent volt egy ideje, de szerette megvárni az első reggeli járatot, amikor a csuklós, villás, piros busz ráfordul a Csanády utcából a Hegedűs Gyulára.
Lassan, kényelmesen felült az ágya szélére és egy nagyot nyújtózott a levendulaszínű flanel hálóingében. Még sötét volt, öt óra múlt néhány perccel, csak a hajnali műszakba igyekvők voltak már úton, vagy az éjszakai munkából végre hazasietők.
Nyugalmazott könyvesbolti eladóként megtehette volna, hogy a másik oldalára fordulva még órákon át tovább szunyókál, de megannyi idős emberhez hasonlóan az évek előrehaladtával egyre kevésbé szerette az éjszakákat: „eljön majd az idő, amikor az alváson kívül már semmi mást nem csinálok, addig meg inkább élvezem a dolgos nappalokat” – magyarázta nemegyszer a szomszédasszonyának. Így aztán későn feküdt és korán kelt. Éjjel gyakorta az állandóan ismételt főzőműsorok rabja maradt, ahol az sem zavarta, ha egy számára ismeretlen nyelven írták ki a receptet. Neki csak a képek kellettek, az ínycsiklandó menük, a mennyei levesek és a paradicsomi boldogságot hirdető desszertek. Éjjel a kulináris mennyországban járt, hajnalban pedig azt tervezte, hogy mit egyen ebédre. Volt, hogy két-három napra is megfőzött előre, szerényen, gyakran egy kis leveskét vagy egy főzeléket, egy falatka feltéttel.
De a zsömlét csakis frissen szerette, így aztán már legtöbbször korán reggel, nyitás után pár perccel ott állt a kosarával a Csanády utcai kisbolt előtt, hogy megvegye az aznapra valót.
– Magdi néni, jó reggelt! – köszöntötte nyájasan Piroska a pénztárgép mögül. – Jókor tetszett jönni, még melegek a zsömlék, Magdikára várnak – folytatta bizalmaskodva. Meggypiros rúzzsal kikent vastag szája cinkosan mosolygott, miközben a hosszú, itt-ott lepattogzott, lakozott körmei a pénztárgépet kopogtatták.
– Jó reggelt, jó reggelt, aranyom – viszonozta az idős asszony kedvesen a köszönést, majd a kockás gyapjúkabátjában, egy leheletnyi gyöngyvirágillatot húzva maga után elindult a péksütemények felé. Egy pillanatra tétován megállt a kekszeknél és a pralinéknél, de aztán anélkül, hogy bármit is levett volna a helyéről, továbbtipegett. Hófehér kontya már a polcsor túloldaláról jelezte az apró termet közeledtét. István, a kis ABC pocakos, de erőtől duzzadó, új tulajdonosa, aki nem restellt maga is beállni a pult mögé, most a felvágottak mögül üdvözölte.
– Csókolom! Van ám sok szép húsunk is, meg felvágottak: párizsi, és semmihez sem hasonlítható igazi téliszalámi is – kínálta meggyőzően a portékáját.
– Köszönöm, de ma csak zsömlét veszek – hárította el Magdi néni csakúgy, mint másnap és harmadnap is, amikor István tukmálni kezdte.
Nem úgy azonban csütörtökön.
– Öt deka téliszalámit kérnék – állt oda a pulthoz csillogó szemmel, magabiztosan.
– Csak öt dekát, biztosan elég lesz? – nézett rá a férfi gyanakvóan.
– Csak magam vagyok, az unokák csak hébe-hóba jönnek – vette át Magdika remegő kézzel a papírba csomagolt, fűszeres szeleteket.
***
Így ment ez az elkövetkező hetekben is. Magdi néni naponta megfordult ugyan a kis boltban, zsömlét vett, olykor egy kis lisztet, zöldséget az ebédhez, de a néhány szelet téliszalámit csak csütörtökönként.
– Te Piroska, nem szereti a húst ez a néni? – szólt oda fejcsóválva, értetlenül a telt keblű, fehér köpenyt viselő pénztárosnőnek a főnök egy szerdai napon, amikor Magdika megint csak két üres, vizes zsömlével távozott.
– Szeretné az biztosan, nagyon is, de a soványka nyugdíjából csak ennyire telik. A barátnőmmel egy házban lakik, a másodikon, roppant szerényen él szegényke. Pedig dolgozott ő eleget, csudára értett a mesékhez. Még gyerekoromból emlékszem rá a Könyvpalotából.
István sajnálkozva hümmögött egyet, majd egy újonnan érkező vevőre figyelve visszament a felvágottas pult mögé.
Magdi néni pár nap múlva, hétfőn a szokásos időben újra felbukkant a Csanády utcai ABC-ben. Piroska a szokásosnál is szélesebb mosollyal fogadta, de az igazi meglepetés akkor várt rá, amikor a zsömléket és egy kiló krumplit őrző kosarával elballagott a húsos részleg előtt.
– Magdika, Magdika! – kiáltott utána István, a kezében papírba csomagolt tíz dekagramm szalámival. Az idős hölgy megtorpant, és csodálkozva emelte szürkéskék szemét a bolt tulajdonosára. – A cég ajándéka, ez most egy nagyon sokáig tartó akció, mindennap a harmadik vásárlónak adjuk – magyarázta István áthajolva a pult mögött.
Magdi néni megilletődve, ezer köszönetet hebegve, boldogan átvette a kis csomagot, hálát adva a sorsnak, hogy ma pont neki jutott ki a szerencséből. Kerekes kis szatyrát maga után húzva felettébb vidáman lépdelt hazafelé, akkor még nem is sejtve, hogy kedden is pont ő lesz a harmadik vásárló, csakúgy, mint szerdán, csütörtökön és pénteken, amikor pedig egy orvosi vizsgálat miatt csak pár perccel zárás előtt érkezik majd.. "
A kisfiú olyan ötéves forma volt. Várt. Várta a nagymamát, akivel ki fognak menni a papához a temetőbe. A nagymama pedig még tett- vett. A fiú pedig izgatott volt már, sosem volt a temetőben, a papánál sem, így kérdezgette a nagymamát.
- Mama, miért visznek az emberek ennyi virágot a temetőbe?
- Mert a virágokkal gondolnak azokra, akiket szerettek, de már nincsenek. Úgy mint a papa.
- Értem. Mama, én is szedhetek virágot amit vihetek ki oda?
- Persze Angyalom. Nekem még van egy kis dolgom, szedj amennyit akarsz, a fagyok úgyis elviszik.
A kisfiú fogta magát, és kiment, és egy nagy kazal virággal tért vissza. Közben a nagymama is elkészült, így elindultak.
Mikor kiértek, a nagymama biztos léptekkel ment, a kisfiú megszeppenve követte a kősírok között. Majd mikor odaértek a papa sírjához meglepődött.
- Mama, a papa ott van lent?
- Csak a teste, a lelke ott fent a mennyben.- mutatott az ég felé.
- Az jó, mert ott lent biztos hideg van, és a papa nem szerette a hideget. Az a sok bácsi, és néni is ezért jön ki a temetőbe? Virágot hozni?
- Igen, de nemcsak virágot hoznak, hanem gondozzák tisztogatják a sírokat, és sokat gondolnak azokra akikhez kijöttek.
- Akkor ezért szomorú mindenki itt?
- Tudod, sajnos az emberek sokszor későn eszmélnek rá mennyire múlandóak vagyunk, és sok dolgot nem tudtak elmondani azoknak, akik már nincsenek közöttünk.
- De miért nem akkor mondják el, amikor még a többi ember még nincs a mennyben? Mert így is hallják? A papa is hall minket?
- Remélem igen Angyalom...
- Mama, körbemehetek?
- Jó, de messze ne menj, nemsokára végzek.
A nagymama belemerült a feladatába, és fel-felpillantott kisunokáját keresve. Látta a komor tekintetű szőke üstököt, ahogy járkál csendben.
Aztán a jövő-menő emberek szavára lett figyelmes.
- Virágot kaptam egy kisfiútól... - Marika egy kisfiú adott két szál virágot nekünk... - Megjelent és mosolyogva adott egy virágot és elfutott...- Kié ez a kisfiú? Végigjárja az egész temetőt, és mindenkinek virágot ad!
A nagymama körbenézett, és meg is látta unokáját, ahogy egy hajlott hátú asszonynak adja épp az utolsó szál virágot a kezéből.
Oldalt pillantott, s a nagy csokor virágnak hűlt helye volt, amit unokája szedett.
Könnybe lábadt szemmel hívta magához:
- Hát te merre jártál? Most hallom, hogy egy kisfiú mindenkinek virágot osztogat. Nem a papának szedted?
- A legszebb itt van, az a papáé. A többit meg odaadtam néniknek és bácsiknak.
- De miért?
- Mert szerintem sokkal jobb a kezükbe adni a virágot az embereknek.
A nagymama magához ölelte a kisfiút, és szeme összeakadt azokéval, kik lassan, mosolyogva sétáltak el mellettük. Kezükben egy szál virággal, párás szemmel. Majd halkan így szólt:
- Tudod, ezt a papa biztos látta...
- Biztos?- nézett fel rá a kisfiú.
- Biztos...
“A parasztság eltüntetésének okai:
A parasztok a mai társadalom nemkívánatos elemei. Ezért is lett a paraszti réteg tönkretéve az elmúlt kb. 100 évben. Hiszen a paraszt önellátó volt, falusi háztartás nagyon sokrétű volt, szinte mindenhez értettek, nem vásároltak túl sokat a boltosoknál. Nem vitték a hasznot!!
Megtermelte magának az ételt, italt, bort, pálinkát, mézet, sajtot stb. készített magának, házát saját maga építette. Az asszonyok tudtak szőni fonni, ruhát varrni, ismerték a gyógynövényeket. Nem szerettek orvoshoz járni!!
A krumplibogarat kézzel szedték le a krumpliról, nem használtak vegyszert. Apukám meséli mindig, hogy az ő gyerekkorába még csak cukorért, meg petróleumért jártak a boltba. MÁS MINDEN MEGVOLT OTTHON AMI KELLETT!!
Nem voltak bűnözők, erkölcsös életet éltek, a lopás szégyen volt, ezért jogászokra meg ügyvédekre sem volt szükségük. Egy kézfogás volt az “üzlet”, az adott szó szent volt. Ezek miatt nem függtek a rendszertől. Azonkívül nem voltak vevők a hülyeségre. Nem szerették a mellébeszélést, hazudozást. Nagy és jó erős összetartó családokban éltek, jó sok testvérrel akik támogatták egymást jóban-rosszban. Helyettük panel lakó főiskolás meg egyetemista társadalmat kellett létrehozni, ahol az ember még egy paradicsomot sem tud megtermelni, legoptimálisabb esetben még kertje sincsen, üres a kamrája, nincs mit enni, ezért kénytelen dolgozni járni. És ami a lényeg, jóó sokat vásárol. Mindent megvesz. Unalmába vásárol. Még többet vásárol…
Mivel semmihez sem ért, így mindent meg kell vennie ami az életben maradáshoz szükséges. Ezért kezdték a paraszt szót pejoratív értelemben használni mivel le akarták járatni ezt az életmódot. Mivel ez nem szolgálta az ők érdekeiket. Ahhoz, hogy a mai modern fogyasztói társadalom létrejöhessen, először is szét kellett verni az ÖNELLÁTÓ ÉS VALÓDI, ÉRTELMES TUDÁSSAL RENDELKEZŐ PARASZTI RÉTEGET. Emiatt vezették be a kötelező iskolarendszert. Amikor is kivették a gyerekeket a családi gazdaságból, akik azután a tudást a szüleiktől nem tudták átvenni. Az iskolában pedig alternatív dolgokat tanítanak, és így függővé teszik az embereket. ”
Válasz Schrauf Roland #1605. hozzászólásáraEgy másik gazdatárs barátunk meg eladni akart a múltkor. De biztos lesz, aki itt is ajánl neked is valamit, mint múltkor a barátunknak.
Kedves fórumozók! Egy szép családi apartmant szeretnék nektek ajánlani Hévízen 800 méterre a fürdőtől. 4-6 fő részére ideális. Földszinti 83m2-es lakás csendes helyen. Ha érdekel keressetek nyugosdtan! (én is gazdatárs vagyok, azért merem itt ajánlani apartmanunkat) Schrauf Roland 706198162.
Egy kisfiú a nyári vakációra falura utazik a nagyszülőkhöz, egy hét múlva azt mondja nagyapjának:
- Nagypapa, itt olyan szép tiszta a levegő, tiszta a víz és minden olyan nyugodt. De a lányok "nagyon öltözöttek".
Nagyapja kivesz a zsebéből két cukorkát, az egyik celofánba csomagolva, a másik anélkül.
- Válassz egyet.
Az unokája a celofánnal becsomagoltat választja, mire a nagyapja kérdi:
- Miért ezt választottad?
- Mert ez a tisztább.
- Látod... így van ez a lányoknál is...
Válasz Claastra. #1598. hozzászólásáraBakker hogy telik az idő, meg hogy nőnek a gyerekek. Olyan mintha tegnap ((dicsekedtél)) vona vele hogy unokád született
Válasz Zoli 63 #1595. hozzászólásáraEz nagyon szomorú.
Ha ők még élnek, vagy esetleg tudomásod van más idős emberekről akiknek egy képeslap ünnepekre, vagy születés ,névnap alkalmából ilyen sokat jelentene ,küld el nekem az elérhetőségüket nagyon szívesen küldök akár több embernek is.
Válasz .Feco. #1583. hozzászólásáraEz a lényeg enyém is annyi volt amikor nyomta az R.est. inkább egymillioszor ezt mint egyik ismerősömnel csak a számitógép. Multkor lekapcsolták a biztositékot már. Tiszta gáz!
1682 hozzászólás
Valami készül
Válasz uff #1628. hozzászólásáraHa a jovedelemigazolasodban eléri a jövedelmed a minimálbért, akkor kaphatsz babavárót, anélkül sehol sem adják. Nekem előző évről áthozott beruházási költség elszámolása miatt nem éri el, úgyhogy nem kaptunk.
Válasz Gatti #1629. hozzászólásáraA kérdőjelek helyén szmàjli lenne, egyébként az OTP nél vettük fel.
Válasz uff #1628. hozzászólásáraTavaly mi is felvettük, őstermelő vagyok igaz van mellette más meló így elég volt annak a jövedelem igazolása. De nekem azt mondta ha nem lenne csak az őstermelő akkor a navtól kell kikérni az elmúlt (asszem 2 év) jövedelem igazolást. Egyébként nem kell túl nagy összeg, asszem a sima minimálbért kell elérni, de már én se emlékszem tökéletesen ????
Babaváró kölcsönnél őstermelőként, ha nincs más munkaviszonyom akkor tényleg szóba sem állnak velem a bankok? valakinek pozitív tapasztalata?besírok,de azért nyitunk neked őstermelő számlát...
November 20. - a gyermeki jogok világnapja.
Joga van élni, lenni, szeretni, nevetni, hibát véteni, elesni, felállni. Joga van félelem nélkül élni, joga van tudni, milyen egy meleg szoba, joga van érezni az anya ölelő karját, a biztonságot adó hajnali félhomályt. Joga van beszélni, joga van békében élni. Joga van ölelni, sírni, játékot dobálni, és hiszti közben magát a földre levetni. Joga van minden nap meleg ételt enni, és meleg ruhában járni. Joga van emelt fővel, büszkén a szülei kezét szorítva menni, és joga van más érzést nem ismerni. Joga van megérezni az akaratot, az önmagába vetett hitet, hogy megértse nem csak karja, de szárnya is van. Joga van álmodni, és tenni érte, szembeszállni a jelennel, hogy a jövő szebb lehessen. Joga van háború nélkül élni, nevetve, játszva, hiszen semmiről nem tehet. Joga van ölelést kérni, és érintést megtagadni, mert joga van tudni, hogy a test az övé, és nem birtokolhatja más. Joga van vágyakozni, meséből szőtt paplannal éjjelente burkolózni. Joga van tudni, hogy övé a jelen, a jövő, és a múltunkat épp a létezése festette át. Joga van a fényhez, a parázshoz, melynek fényében tündérek nyernek győztes csatát. Joga van tudni, hogy szeretni nem mindig könnyű, de mindig csoda szép, és joga van tudni, hogy nem mindenki lesz áruló. Joga van érezni, hogy mindig mellette állsz, és hozzon bármit ez a világ, sosem lesz másként. Joga van a családhoz, ami szeretetből áll és ennyi épp elég.
A gyermeknek, aki mindig tiszta, akinek szemében ott az egész világ, az igazság, a szépség, a világ minden csodája, amit mi már nem értünk, de érezni vágyunk. Ma, a gyermekek jogainak világnapján minden gyermeknek joga van, joga kell, hogy legyen. Gyermekként, boldogan, és biztonságban élni. (Todorovits Rea)
"Amikor elmennek a gyerekeid. Amikor kicsit meghalsz. Amikor meg kell tanulnod, mennyit kell egy emberre vásárolni.
Az üresség sokáig ott marad utánuk. Ha mozdul a kilincs, felkapod a fejed: talán megjött.
De nem jött meg. Száz, vagy ezer kilométerre van tőled.
Lassan megszokod. Belakod az új életedet. Tudod, hogy elég hetente egyszer bekapcsolni a mosógépet. Tudod, hogy ahová leteszel valamit, azt ott fogod találni.
Természetessé válik az, hogy interneten, telefonon beszélsz velük. Már fel sem tűnik. Nem fáj. Nem annyira. Nem mindig.
Persze vannak napok, amikor görcsbe rándul a szíved. Olyan rossz érzésed van, magad sem tudod az okát. Csak nem érte baj valamelyiket? Alig várod, hogy jelentkezzenek, hogy beszélhess velük. Hogy lásd: minden rendben. Lassan megnyugszol, már csak néha vannak rémálmaid. Mert félted őket. Mindig.
Aztán mondják : jövünk haza!
Lesz minden, hogyne lenne. Minden, amit csak szeretnek. Minden, amit ők maguk is meg tudnak főzni, de az nem olyan.
Izgatottan készülődsz. Hamarosan átölelheted őket. Persze igyekszel majd úgy tenni, mintha semmi különös nem lenne abban, hogy megjöttek.
Nem mondod el, hogy végig aggódtál.
Itt lesznek és újra zajos lesz a ház.
Zaj van, nevetés és mindenki mondja a magáét. Annyira jó így.
Készülsz és közben néha beléd hasít valami. Mint egy beágyazódott tüske, ami felsajog olykor. Mert tudod, hogy elmennek újra. Már most készülsz a fájdalomra. Mert fájni fog újra.
Úgy kell majd megszoknod a hiányukat, ahogy annyiszor megszoktad már. Lassan, ahogy az élet hozta. Amikor óvodások lettek, egy kicsit elvették tőled őket. Aztán iskolások. Gimnazisták. Még érzed a frissen fürdetett baba-illatukat, amikor másik városba költöznek, mert ott van az egyetem. Akkor már ritkábban jönnek. Az már kicsit nagyobb halál. Végül elmennek, mert így kell lennie. Ez a természetes. Élik a maguk életét.
Örülsz, hogy sikerült, hogy megtalálták a helyüket. Akkor is, ha az a hely messze van attól, ahol Te vagy . Legalább sikerült. Biztonságban vannak. Van jelenük és van jövőjük.
Jönnek és elmennek , de belőled egy darabot elvisznek. Akkor is, ha talán nem is tudják.
De! Tudják, hogyne tudnák. Mindent tudnak. Jó emberek, te nevelted őket ilyenné.
Fájni fog, de megszokod majd újra a hiányukat.
Nekem talán könnyebb így, hogy elmondhatom. Az internet annyi mindent elbír. Örömet, fájdalmat...
A fájdalom várhat.....most boldogság van."
(forrás: internet)
Csukás István:
Istenke, vedd térdedre édesanyámat
Istenke, vedd térdedre édesanyámat,
ringasd szelíden, mert nagyon elfáradt,
ki adtál életet, adj neki most álmot,
és mivel ígértél, szavadat kell állnod,
mert ő mindig hitt és sose kételkedett,
szájára suttogva vette a nevedet.
Én nem tudom felfogni, hogy többé nincsen,
s szemem gyönge hogy a semmibe tekintsen,
hová a fény is csak úgy jut, hogy megtörve:
helyettem nézzél be a mély sírgödörbe,
próbálkozz, lehelj oxigént, tüdőd a lomb!
Nem is válaszolsz, kukac-szikével boncolod,
amit összeraktál egyszer végtelen türelemmel,
csak csont, csak por, ami volt valamikor ember,
mivel nem csak Minden vagy: vagy a Hiány,
magadat operálod e földalatti ambulancián.
Mi mit nyel el a végén, fásultan szitálod
a semmiből a semmibe a létező világot,
anyát és gyereket, az élőt s a holtat,
s mert Te teremtetted, nem is káromolhat,
csak sírhat vagy könyöröghet, hogy adj neki békét,
nem tudjuk, hogyan kezdődött, de tudjuk a végét;
én sem káromollak, hallgasd meg imámat:
Istenke, vedd térdedre édesanyámat!
Balla Judit: Nagymamám története
(biztatásul minden kisgyermekesnek koronavírus idején)
Nagymamám 1944/45 telén még a huszonnyolcadik évét sem töltötte be. Alacsony, vézna fiatalasszony volt, olyan igazi „harmincöt kiló vasággyal” típus. Két kisgyermekkel – apám négy, nagybátyám két éves volt azon a télen – egyedül maradva kellett szembenéznie Budapest ostromának szörnyűségével. Nagyapám a fronton volt, nem tudták, hazajön-e valaha is (hazajött), a rokonok, barátok mind a város más részein laktak, senki nem tudott eljönni segíteni.
Nagymamám hat hetet töltött a két kisfiúval a Németvölgyi út 73/b számú ház légópincéjében. Ez a rövid szó, „légó”, gyakran szerepelt a történeteiben. Légósziréna, légóparancsnok, légópince. Így, rövidítve maradt meg annak a nemzedéknek az emlékeiben a „légoltalmi” kifejezés.
A hathetes rémálom előtt is előfordult, hogy néhány órára, néhány napra le kellett vonulniuk a pincébe. Nagymamám a nap minden percében készen állt, hogy kézenfogja a kisfiúkat és induljon velük lefelé a harmadik emeletről. Kidolgozta és begyakorolta velük, kinek mi a dolga, ha felsüvít kint a sziréna. Egy hátizsákba pakolta az élelmiszereket, nagyrészt konzerveket, a fontos gyógyszereket, s még néhány apróságot, amit hasznosnak gondolt (ollót, varrókészletet, szappant, törölközőt, ezeket mindig felsorolta, amikor az ostromról mesélt). Azért választotta a hátizsákot, mert így a két keze szabadon maradhatott, tudta szorosan fogni a kis kezeket. A kicsiknek is megvolt a feladatuk: apám egy kis aktatáskát vitt a fontos iratokkal, igazolványokkal, nagybátyám meg az egyik legfontosabb felszerelési tárgyukat azokban a napokban: a bilit.
Hat teljes héten át éltek a ház lakói a pincében. Egy-egy férfi időnként kimerészkedett körülnézni, de az emeleti lakásokba senki nem mert felmenni. A fejük felett, a Németvölgyi út vonalában húzódott a front: az utca egyik oldalán a német, a másik oldalán a szovjet katonák ásták be magukat. Szinte szünet nélkül dörögtek a fegyverek. Szinte szünet nélkül rengett fölöttük-mellettük a föld. Néha katonák nyitottak be a pincébe, ismeretlen nyelven kiabáltak, nem egyszer részegek is voltak, és volt egy katona, aki görcsösen sírni kezdett, amikor meglátta a két kisfiút szorosan ölelő nagymamámat. Apám, az akkori négyéves, élete végéig emlékezett erre a jelenetre, ahogyan a katona rájuk nézett, aztán a falnak dőlt és csak zokogott megállíthatatlanul, és nagymamám azt mondta, biztosan a saját gyerekeire gondol szegény.
Voltak más gyerekek is a pincében, de kevesen, és mind nagyobbak. A két kisfiúval való foglalkozás nagymamámra maradt. Idős korában azt mesélte, szégyelli magát, amiért néha rájuk kiabált. Nagybátyámnak a fenekére is rácsapott egyszer, amikor a kis kétéves egy óvatlan pillanatban ki akart futni a résnyire nyitott pinceajtón. De az idő nagy részében, a nap sok-sok órájában, az első napok után homályba borult pincében – mert az áramszolgáltatás előbb csak akadozott, aztán teljesen meg is szűnt, gyertyával tudtak csak világítani – ott ült az én apró nagymamám, és játszott, mesélt, énekelt rendületlenül, etetett és altatott, mosdatott és biliztetett, és csak néha sírt, és akkor is csak éjszaka, amikor a kisfiúk már aludtak a pokrócokból készített fekhelyükön. Évtizedekkel később is mesélték régi szomszédok, még nekem is mesélték, még közel fél évszázaddal az ostrom után is, mennyire csodálták és tisztelték őt azokban a hetekben.
A pincét találat is érte, nem is egyszer. Most hetvennyolcadik évében járó nagybátyámnak az első emléke, amire tisztán vissza tud emlékezni, egy ilyen találat. A kétéves kisfiú elméjébe örökre beleégett, ahogyan a bomba (vagy gránát, vagy más, az én nemzedékemnek ezt szerencsére már nem kellett megtanulnia) áttörte a pince falát, ahogyan hirtelen törmelék és por zúdult mindenkire, ahogyan eltűnt a fény és eltűnt a levegő, és mindenki kiabált, sikoltozott, egymást lökdösték, egymásra tapostak pánikba esve. Nagymamám meg a falhoz simult és csak ölelte szorosan őket, nagybátyámat és apámat, és csak beszélt hozzájuk, és mondta, hajtogatta rendületlenül, hogy nincs semmi baj, itt van édesanya…
Az utolsó hetekre víz sem volt már, a vízvezetékek felrobbantak. A csendesebb percekben néhányan óvatosan előbújtak és havat gyűjtöttek kintről nagy fazekakba, lábosokba – életmentőnek bizonyult a hó azon a télen -, amit aztán a pincében felolvasztottak és felforraltak ivóvíznek. A légópince vécéjét sem lehetett már használni, a felnőttek vödröt használtak, a gyerekek – az összes gyerek, még a nagyobbak is – nagybátyám bilijét. Volt a lakók között egy orvosnak készülő fiatalember, ő hordta ki és öblítette ki hólével a vödröket. De nagymamám még ekkor is, az olvasztott, langyos hólével is minden nap megmosdatta a két kisfiát, mielőtt este lefektette volna őket.
Aztán a háború véget ért. Évek, évtizedek teltek el. De azok a hetek, ott a légópincében, örökre beleégtek mindenki emlékezetébe. Azok a hetek összekovácsolták az embereket ott lent. Együtt éltük át az ostromot – ez a rövid mondat még évtizedekkel később is elegendő magyarázat volt arra a rendkívüli összetartásra, ami a ház és a környék lakóit jellemezte.
Nagymamám sokat mesélt azokról a hetekről, hónapokról, de mindig olyan egyszerűséggel, pátosz nélkül, sőt, néha még vidáman is, hogy nagyon sokáig nem is fogtam fel igazán, micsoda erő kellett azokhoz az időkhöz. Csak amikor már magam is kétgyerekes anya voltam – és nagymamám szerencsére még élt akkor –, kezdtem ráébredni, milyen elképzelhetetlenül nehéz lehetett neki akkor. Kérdezgetni kezdtem, hogyan bírta, ő meg mindig csak mosolygott és széttárta a kezét. Nem volt választás, mondta. Csinálni kellett. És reménykedni.
Most a koronavírus kényszerít négy fal közé sok-sok gyermekes családot. Sokan már most nehezen bírják. Nagy a kísértés, kimenni az utcára, ki a játszótérre, a parkba, megmozgatni, megfuttatni a gyerekeket, „levezetni egy kicsit az energiájukat”. Nagyon nehéz ellenállni és kitartani.
Nagyon nehéz most a fáradó, a gyerekeket lefoglalni igyekvő, közben otthonról dolgozó és háztartást vezető szülőknek.
Nem tudjuk, meddig tart még.
Nagymamám sem tudta, ott a pincében. De kitartott. És remélt.
Én meg csak az ő történetével tudok sok erőt és türelmet kívánni mindenkinek.
Válasz Zoli 63 #1617. hozzászólására nagyon jó.Köszönjük
Egy kis segítség azon családoknak, ahol van iskolás gyerkőc.
OKTONDI oktatás. online. digitálisan.
Válasz Zoli 63 #1617. hozzászólására
" Palotás Petra. ( A koronavírus miatti zárlat idején íródott 2020.03.16.) --- Az elmúlt napokban szinte minden családba belopta magát a generációk közötti feszültség. Érzem, ahogy a szeretetünkből adódó aggodalom olykor dühbe csap át, mert úgy érezzük, hogy tehetetlenek vagyunk: idős rokonaink nem úgy kezelik a kilalakult helyzetet, mint ahogy azt kellene. Mégis arra kérlek Benneteket, hogy óvatosan bánjunk a szavakkal, ne őrjöngjünk(noha néha tènyleg nehéz;)), hanem próbáljuk bölcsen meggyőzni ,“manipulálni” őket, hogy az általunk szeretett és megbecsült “öregeknek” az életük mellett megmaradjon a méltóságuk is. Szeretettel küldöm mindenkinek ezt a rövid kis novellámat.
Olvasd el, csak pàr perc!
A téliszalámi
A troli hangos nyikorgására nyitotta ki a szemét. Már fent volt egy ideje, de szerette megvárni az első reggeli járatot, amikor a csuklós, villás, piros busz ráfordul a Csanády utcából a Hegedűs Gyulára.
Lassan, kényelmesen felült az ágya szélére és egy nagyot nyújtózott a levendulaszínű flanel hálóingében. Még sötét volt, öt óra múlt néhány perccel, csak a hajnali műszakba igyekvők voltak már úton, vagy az éjszakai munkából végre hazasietők.
Nyugalmazott könyvesbolti eladóként megtehette volna, hogy a másik oldalára fordulva még órákon át tovább szunyókál, de megannyi idős emberhez hasonlóan az évek előrehaladtával egyre kevésbé szerette az éjszakákat: „eljön majd az idő, amikor az alváson kívül már semmi mást nem csinálok, addig meg inkább élvezem a dolgos nappalokat” – magyarázta nemegyszer a szomszédasszonyának. Így aztán későn feküdt és korán kelt. Éjjel gyakorta az állandóan ismételt főzőműsorok rabja maradt, ahol az sem zavarta, ha egy számára ismeretlen nyelven írták ki a receptet. Neki csak a képek kellettek, az ínycsiklandó menük, a mennyei levesek és a paradicsomi boldogságot hirdető desszertek. Éjjel a kulináris mennyországban járt, hajnalban pedig azt tervezte, hogy mit egyen ebédre. Volt, hogy két-három napra is megfőzött előre, szerényen, gyakran egy kis leveskét vagy egy főzeléket, egy falatka feltéttel.
De a zsömlét csakis frissen szerette, így aztán már legtöbbször korán reggel, nyitás után pár perccel ott állt a kosarával a Csanády utcai kisbolt előtt, hogy megvegye az aznapra valót.
– Magdi néni, jó reggelt! – köszöntötte nyájasan Piroska a pénztárgép mögül. – Jókor tetszett jönni, még melegek a zsömlék, Magdikára várnak – folytatta bizalmaskodva. Meggypiros rúzzsal kikent vastag szája cinkosan mosolygott, miközben a hosszú, itt-ott lepattogzott, lakozott körmei a pénztárgépet kopogtatták.
– Jó reggelt, jó reggelt, aranyom – viszonozta az idős asszony kedvesen a köszönést, majd a kockás gyapjúkabátjában, egy leheletnyi gyöngyvirágillatot húzva maga után elindult a péksütemények felé. Egy pillanatra tétován megállt a kekszeknél és a pralinéknél, de aztán anélkül, hogy bármit is levett volna a helyéről, továbbtipegett. Hófehér kontya már a polcsor túloldaláról jelezte az apró termet közeledtét. István, a kis ABC pocakos, de erőtől duzzadó, új tulajdonosa, aki nem restellt maga is beállni a pult mögé, most a felvágottak mögül üdvözölte.
– Csókolom! Van ám sok szép húsunk is, meg felvágottak: párizsi, és semmihez sem hasonlítható igazi téliszalámi is – kínálta meggyőzően a portékáját.
– Köszönöm, de ma csak zsömlét veszek – hárította el Magdi néni csakúgy, mint másnap és harmadnap is, amikor István tukmálni kezdte.
Nem úgy azonban csütörtökön.
– Öt deka téliszalámit kérnék – állt oda a pulthoz csillogó szemmel, magabiztosan.
– Csak öt dekát, biztosan elég lesz? – nézett rá a férfi gyanakvóan.
– Csak magam vagyok, az unokák csak hébe-hóba jönnek – vette át Magdika remegő kézzel a papírba csomagolt, fűszeres szeleteket.
***
Így ment ez az elkövetkező hetekben is. Magdi néni naponta megfordult ugyan a kis boltban, zsömlét vett, olykor egy kis lisztet, zöldséget az ebédhez, de a néhány szelet téliszalámit csak csütörtökönként.
– Te Piroska, nem szereti a húst ez a néni? – szólt oda fejcsóválva, értetlenül a telt keblű, fehér köpenyt viselő pénztárosnőnek a főnök egy szerdai napon, amikor Magdika megint csak két üres, vizes zsömlével távozott.
– Szeretné az biztosan, nagyon is, de a soványka nyugdíjából csak ennyire telik. A barátnőmmel egy házban lakik, a másodikon, roppant szerényen él szegényke. Pedig dolgozott ő eleget, csudára értett a mesékhez. Még gyerekoromból emlékszem rá a Könyvpalotából.
István sajnálkozva hümmögött egyet, majd egy újonnan érkező vevőre figyelve visszament a felvágottas pult mögé.
Magdi néni pár nap múlva, hétfőn a szokásos időben újra felbukkant a Csanády utcai ABC-ben. Piroska a szokásosnál is szélesebb mosollyal fogadta, de az igazi meglepetés akkor várt rá, amikor a zsömléket és egy kiló krumplit őrző kosarával elballagott a húsos részleg előtt.
– Magdika, Magdika! – kiáltott utána István, a kezében papírba csomagolt tíz dekagramm szalámival. Az idős hölgy megtorpant, és csodálkozva emelte szürkéskék szemét a bolt tulajdonosára. – A cég ajándéka, ez most egy nagyon sokáig tartó akció, mindennap a harmadik vásárlónak adjuk – magyarázta István áthajolva a pult mögött.
Magdi néni megilletődve, ezer köszönetet hebegve, boldogan átvette a kis csomagot, hálát adva a sorsnak, hogy ma pont neki jutott ki a szerencséből. Kerekes kis szatyrát maga után húzva felettébb vidáman lépdelt hazafelé, akkor még nem is sejtve, hogy kedden is pont ő lesz a harmadik vásárló, csakúgy, mint szerdán, csütörtökön és pénteken, amikor pedig egy orvosi vizsgálat miatt csak pár perccel zárás előtt érkezik majd.. "
Várjuk a tavaszt.
Válasz Claastra. #1613. hozzászólásáraLehet,de a felső két képen enni való a rucikba.Úgy néz ki a mamának jobban megy ez.
Válasz mtz1221 #1612. hozzászólásáraNa ja eredeti Claas sapka és póló a Claas gyárból
Válasz Claastra. #1611. hozzászólásáraAlulról a másodikon.Látszik hogy mérgesen néz,öreg mit adtál már megint rám.
A virágos fiú
A kisfiú olyan ötéves forma volt. Várt. Várta a nagymamát, akivel ki fognak menni a papához a temetőbe. A nagymama pedig még tett- vett. A fiú pedig izgatott volt már, sosem volt a temetőben, a papánál sem, így kérdezgette a nagymamát.
- Mama, miért visznek az emberek ennyi virágot a temetőbe?
- Mert a virágokkal gondolnak azokra, akiket szerettek, de már nincsenek. Úgy mint a papa.
- Értem. Mama, én is szedhetek virágot amit vihetek ki oda?
- Persze Angyalom. Nekem még van egy kis dolgom, szedj amennyit akarsz, a fagyok úgyis elviszik.
A kisfiú fogta magát, és kiment, és egy nagy kazal virággal tért vissza. Közben a nagymama is elkészült, így elindultak.
Mikor kiértek, a nagymama biztos léptekkel ment, a kisfiú megszeppenve követte a kősírok között. Majd mikor odaértek a papa sírjához meglepődött.
- Mama, a papa ott van lent?
- Csak a teste, a lelke ott fent a mennyben.- mutatott az ég felé.
- Az jó, mert ott lent biztos hideg van, és a papa nem szerette a hideget. Az a sok bácsi, és néni is ezért jön ki a temetőbe? Virágot hozni?
- Igen, de nemcsak virágot hoznak, hanem gondozzák tisztogatják a sírokat, és sokat gondolnak azokra akikhez kijöttek.
- Akkor ezért szomorú mindenki itt?
- Tudod, sajnos az emberek sokszor későn eszmélnek rá mennyire múlandóak vagyunk, és sok dolgot nem tudtak elmondani azoknak, akik már nincsenek közöttünk.
- De miért nem akkor mondják el, amikor még a többi ember még nincs a mennyben? Mert így is hallják? A papa is hall minket?
- Remélem igen Angyalom...
- Mama, körbemehetek?
- Jó, de messze ne menj, nemsokára végzek.
A nagymama belemerült a feladatába, és fel-felpillantott kisunokáját keresve. Látta a komor tekintetű szőke üstököt, ahogy járkál csendben.
Aztán a jövő-menő emberek szavára lett figyelmes.
- Virágot kaptam egy kisfiútól... - Marika egy kisfiú adott két szál virágot nekünk... - Megjelent és mosolyogva adott egy virágot és elfutott...- Kié ez a kisfiú? Végigjárja az egész temetőt, és mindenkinek virágot ad!
A nagymama körbenézett, és meg is látta unokáját, ahogy egy hajlott hátú asszonynak adja épp az utolsó szál virágot a kezéből.
Oldalt pillantott, s a nagy csokor virágnak hűlt helye volt, amit unokája szedett.
Könnybe lábadt szemmel hívta magához:
- Hát te merre jártál? Most hallom, hogy egy kisfiú mindenkinek virágot osztogat. Nem a papának szedted?
- A legszebb itt van, az a papáé. A többit meg odaadtam néniknek és bácsiknak.
- De miért?
- Mert szerintem sokkal jobb a kezükbe adni a virágot az embereknek.
A nagymama magához ölelte a kisfiút, és szeme összeakadt azokéval, kik lassan, mosolyogva sétáltak el mellettük. Kezükben egy szál virággal, párás szemmel. Majd halkan így szólt:
- Tudod, ezt a papa biztos látta...
- Biztos?- nézett fel rá a kisfiú.
- Biztos...
Suttogó Gabriel
Válasz Ares 826 #1608. hozzászólásáraSzerintem a tényeket írta egy másfajta szemlélettel.
Anno 4 elemit végzett, tanyán nőtt ember tudása nagyságrenddel volt nagyobb mint a jelenleg 8 iskolát végzett emberek tudása.
Valóban ki halna hamarabb éhen, a múltbeli vagy a jelenbeli felnőtt?
Válasz Zoli 63 #1607. hozzászólásáraHát gondolat ébresztő szöveg az tuti!
“A parasztság eltüntetésének okai:
A parasztok a mai társadalom nemkívánatos elemei. Ezért is lett a paraszti réteg tönkretéve az elmúlt kb. 100 évben. Hiszen a paraszt önellátó volt, falusi háztartás nagyon sokrétű volt, szinte mindenhez értettek, nem vásároltak túl sokat a boltosoknál. Nem vitték a hasznot!!
Megtermelte magának az ételt, italt, bort, pálinkát, mézet, sajtot stb. készített magának, házát saját maga építette. Az asszonyok tudtak szőni fonni, ruhát varrni, ismerték a gyógynövényeket. Nem szerettek orvoshoz járni!!
A krumplibogarat kézzel szedték le a krumpliról, nem használtak vegyszert. Apukám meséli mindig, hogy az ő gyerekkorába még csak cukorért, meg petróleumért jártak a boltba. MÁS MINDEN MEGVOLT OTTHON AMI KELLETT!!
Nem voltak bűnözők, erkölcsös életet éltek, a lopás szégyen volt, ezért jogászokra meg ügyvédekre sem volt szükségük. Egy kézfogás volt az “üzlet”, az adott szó szent volt. Ezek miatt nem függtek a rendszertől. Azonkívül nem voltak vevők a hülyeségre. Nem szerették a mellébeszélést, hazudozást. Nagy és jó erős összetartó családokban éltek, jó sok testvérrel akik támogatták egymást jóban-rosszban. Helyettük panel lakó főiskolás meg egyetemista társadalmat kellett létrehozni, ahol az ember még egy paradicsomot sem tud megtermelni, legoptimálisabb esetben még kertje sincsen, üres a kamrája, nincs mit enni, ezért kénytelen dolgozni járni. És ami a lényeg, jóó sokat vásárol. Mindent megvesz. Unalmába vásárol. Még többet vásárol…
Mivel semmihez sem ért, így mindent meg kell vennie ami az életben maradáshoz szükséges. Ezért kezdték a paraszt szót pejoratív értelemben használni mivel le akarták járatni ezt az életmódot. Mivel ez nem szolgálta az ők érdekeiket. Ahhoz, hogy a mai modern fogyasztói társadalom létrejöhessen, először is szét kellett verni az ÖNELLÁTÓ ÉS VALÓDI, ÉRTELMES TUDÁSSAL RENDELKEZŐ PARASZTI RÉTEGET. Emiatt vezették be a kötelező iskolarendszert. Amikor is kivették a gyerekeket a családi gazdaságból, akik azután a tudást a szüleiktől nem tudták átvenni. Az iskolában pedig alternatív dolgokat tanítanak, és így függővé teszik az embereket. ”
Válasz Schrauf Roland #1605. hozzászólásáraEgy másik gazdatárs barátunk meg eladni akart a múltkor. De biztos lesz, aki itt is ajánl neked is valamit, mint múltkor a barátunknak.
Kedves fórumozók! Egy szép családi apartmant szeretnék nektek ajánlani Hévízen 800 méterre a fürdőtől. 4-6 fő részére ideális. Földszinti 83m2-es lakás csendes helyen. Ha érdekel keressetek nyugosdtan! (én is gazdatárs vagyok, azért merem itt ajánlani apartmanunkat) Schrauf Roland 706198162.
Egy kisfiú a nyári vakációra falura utazik a nagyszülőkhöz, egy hét múlva azt mondja nagyapjának:
- Nagypapa, itt olyan szép tiszta a levegő, tiszta a víz és minden olyan nyugodt. De a lányok "nagyon öltözöttek".
Nagyapja kivesz a zsebéből két cukorkát, az egyik celofánba csomagolva, a másik anélkül.
- Válassz egyet.
Az unokája a celofánnal becsomagoltat választja, mire a nagyapja kérdi:
- Miért ezt választottad?
- Mert ez a tisztább.
- Látod... így van ez a lányoknál is...
Válasz Claastra. #1602. hozzászólására
Válasz rilex #1599. hozzászólásáraaz öregnek van izlése
Válasz Szalai A P #1600. hozzászólásáraNa ja, repül az idő,másfél éves
Válasz Claastra. #1598. hozzászólásáraBakker hogy telik az idő, meg hogy nőnek a gyerekek. Olyan mintha tegnap ((dicsekedtél)) vona vele hogy unokád született
Válasz Claastra. #1598. hozzászólásáraEjha!
Igazi csajszi! 
Minden színben is harmonizál! Nagyon édes!!!!
Mert a papa volt az Agromas.on
Igen,ezt nehéz könnyezés nélkül végignézni"rendes volt a tolvaj,mert 13-at meghagyott a tyúkjaim közül"nagyon szerethető az az öregasszony és férfi.
Válasz Zoli 63 #1595. hozzászólásáraEz nagyon szomorú.
Ha ők még élnek, vagy esetleg tudomásod van más idős emberekről akiknek egy képeslap ünnepekre, vagy születés ,névnap alkalmából ilyen sokat jelentene ,küld el nekem az elérhetőségüket nagyon szívesen küldök akár több embernek is.
Róluk se feledkezzünk meg !
Köszönjük szépen mindenkinek!
Válasz J.D. Borda #1592. hozzászólásáraKicsi az udvar annyi traktorhoz.
Válasz Mf-es? #1590. hozzászólásáraInkabb minden trakihoz egy gyerek aztan talán ezt a politikusi csürhét talán kisöpörhetnénk innen...
Válasz Mf-es? #1590. hozzászólására
Válasz Büresz #1585. hozzászólásáraJó volna,ha ez így működne,minden két traki közé egy gyerek.
Válasz J.D. Borda #1587. hozzászólásáraKöszi.
Igyekszik az ember. Nálad is hasonló a helyzet.
Válasz Büresz #1585. hozzászólásáraTökéletes traki tökéletes uj géptároló es megtökéletesebb gyerek gratula!!!!
Válasz .Feco. #1583. hozzászólására
Válasz J.D. Borda #1584. hozzászólására
Termésben gazdag Boldog új évet mindenkinek!!!
Válasz .Feco. #1583. hozzászólásáraEz a lényeg enyém is annyi volt amikor nyomta az R.est. inkább egymillioszor ezt mint egyik ismerősömnel csak a számitógép. Multkor lekapcsolták a biztositékot már. Tiszta gáz!
BuÉK kollega!!!
Válasz J.D. Borda #1573. hozzászólására
Ezen másfél éves...